Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Kulcsár Valéria: A „névadó népekről” (Pálóczi Horváth András: Besenyők, kunok, jászok)
rás, a kunok visszatérése 1246-ban). Érdekes, nem túlságosan közismert részleteket tudunk meg viszont a kun—magyar kapcsolatok előzményeiről. A kunok térítéséről van szó, amely az 1220-as években kezdődött meg, s kézzelfogható eredménye Bortz fejedelem népének megkeresz- telése volt Moldvában. Az esztergomi érsek személyesen végezte az aktust, ekkor — 1229-ben — alakult meg a kun püspökség az Olt, Duna és Szeret között. A Magyarországra beköltöző 17—20 000 kun család — a szerző impozáns paleodemográfiai számítások eredményeként jut erre a számra — beilleszkedése a keresztény magyar társadalomba nem ment egy csapásra. A tatárjárás következtében elnéptelenedett vidékre telepítették a jövevényeket, akik átmeneti formációban, sajátos autonóm közigazgatást valósítottak meg. Átmeneti, mert már csak részben tükrözte a régi nemzetségi társadalom tagozódását, s még nem illeszkedett be szervesen a helyi feudális viszonyokba. Mindenesetre lényeges, hogy a beköltözés után még hosszú ideig maguk intézhették belső ügyeiket, nemzetségek szerint települtek, amelyeket a későbbi, 15. századi kun székekből lehet visszakövetkeztetni. Külön fejezetet szentelt a szerző a kun segédcsapatok szerepének a kor magyar hadviselésében. A lovagkori Európa csatamezőin anakronisztikusán és meglepően hathatott a nomád taktikát bemutató (színlelt menekülés, hátrafelé nyi- lazás stb.) kun könnyűlovasság, hiszen ettől a fajta harcmodortól a kalandozó magyarok óta már volt ideje elszokni a keresztény világnak. Pálóczi Horváth részletes csataleírással érzékelteti a kun katonaság jelentőségét és különösségét, majd a korabeli ábrázolások — freskók, krónikák — és régészeti leletek segítségével bő tájékoztatást ad a fegyverekről (igen jellegzetes a „kun tegez”), a páncélról, s egy újabb fejezetben a sajátos kun viseletről, amely a 15. század elejéig őrződött meg. Ekkorra a kunok vesztettek katonai jelentőségükből, s életmódjukban, hitszokásaikban egyre jobban alkalmazkodtak környezetükhöz. Külön hangsúlyt kap a könyvben az a nem túl nagy számú ikonográfiái (Képes Krónika, freskók) és régészeti forrás (a gazdag vezető réteg képviselőinek egy-egy magányos temetkezése: pl. Felsőszentkirály, Kígyóspuszta, Csólyospuszta). Visszatérve a hitvilágra: a kunok és sok más — főleg török eredetű — sztyeppéi nomád vallási képzeteit egyedülálló gazdagságú művészeti emlékcsoport tükrözi, az ún. kamennaja babák, a halottakat viseletűkben (fontos kultúrtörténeti forrás is!) ábrázoló kőszobrok, amelyek az eurá- zsiai steppe hatalmas területén szétszórva őrizték a halottak emlékét. A halálról, másvilági elképzelésekről szólnak az eredeti nomád rítus szerint eltemetettek feltárt sírjai is. E források többsége a keleti szállásterületen maradt, a Kárpátmedencébe érve már csak néhány arisztokrata rangú személyt temettek el az ősi szokások szerint, a kőszegény Alföldön pedig — ha voltak is síremlékek — nem őrződtek meg. Végül külön kell szólnunk a kim szakrális emlékek sorában az ún. kun Miatyánkról. Unikális nyelvi emlék ez, a 18. századból maradt fenn, s a név- és helynévanyagon kívül gyakorlatilag ez minden, ami a magyarországi kunok nyelvéből ismert. Pálóczi Horváth András közel két évtizedig kutatta egy középkori kun falu maradványait Szentkirály határában. E körülménynek köszönhetően vannak adataink a 14—16. századi kun települések szerkezetéről, a házak, telkek típusáról, a gazdálkodás jellegéről, a használati tárgyakról, a kézművesség termékeiről. A szentkirályi feltárás információs értékét jelentősen növeli, hogy az ásatási stábban rendszeresen vettek részt különböző tudományok szakemberei, s így a történeti állattan szempontjai éppúgy szerepet kaptak a település kutatásában, mint pl. a népi építészeté. Az így kialakult sokszínű, komplex képpel a könyvből most röviden megismerkedhetünk. Viszonylag kevés helyet szentel a mű íjászoknak. Ez az iráni eredetű nép — elődei a szarmata alánok, leszármazottjai a kaukázusi oszétok — ellentétben a besenyőkkel és kunokkal letelepedett föld- és kézművesként élt a Kaukázus előhegyeiben, s a Don—Donyec környékén (az ún. szaltovo-majaki kultúra egyik eleme). A kunokkal közös történelmi sorsuk gyakorlatilag a mongol előrenyomulással kezdődött. Valamikor a tatárjárás ideje körül érkeztek a Kárpát-medencébe, de a pontos időpontot csak találgathatjuk. Annyit tudunk, hogy a „jász”, mint népnév egy 1318-ból származó oklevélben jelenik meg először. A történeti, valamint a hely- és személynévadatokból rekonstruálható a szállásterület. A jász nyelv rita szerencsével fennmaradt egyedülálló forrása: egy 1422-ben Jászfaluban lejegyzett „kisszótár”, amely 40 szót (állatok, termények, élelmiszerek nevei) tartalmaz. Mint arra már utaltam, csak azt utóbbi évtizedekben kezdődött meg a magyarországi jászok régészeti kutatása. Selmeczi László temetőásatásainak legfontosabb eredményeit ismerteti a jászokról szóló fejezet. A könyv egészéről elmondható, hogy apparátusa (az események, törzsek elhelyezkedésének megértését segítő, jól áttekinthető térképek, a plasztikus rajzok, fényképek, a részletes irodalomjegyzék) méltó módon egészíti ki az írott szöveget. Formai kérdésekről szólva ugyanakkor érthetetlennek tűnik, miért döntött a kiadó a Hereditas sorozat 20 éve bevett, olvasók által megszokott formátumának, külsejének változtatása mellett. E külső furcsaság azonban természetesen nem befolyásolja Pálóczi Horváth András könyvének fent méltatott tartalmi értékeit. (Corvina, 1990) Kulcsár Valéria 95
