Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 1. szám - Grendel Lajos: Einstein harangjai (regényrészlet)

föl bennem. Érzelmeim vegyes salátája egy kissé a gyomromat is megfeküdte. Mi tagadás, Zsófi idegen volt. Törtem a fejemet, hogy ugyan mi közöm volt hozzá az életben, mit ettem rajta annak idején, egyáltalán ettem-e rajta valamit, vagy az egész házasságunk merő hallucináció volt. Utolérhetetlen Énem megállapította, hogy valóban semmi közöm hozzá, csupán a feleségem volt.

— Kedves tőled, hogy eljöttél — mondtam.

Zsófi elkezdett sürögni-forogni az ágyam körül, mint egy kotlós, úristen, ez mindjárt megtojik, gondoltam, s mindeközben a két ágyszomszédomnak kocsá- nyon lógott a szeme. Zsófi uborkát hozott, mindenféle kekszeket, narancsot, másnapos rántott csirkét, egy üveg nehezen definiálható italt, amely lehetett szörp is, de ribizlibor és tinta is, meg egy mandolint.

— Ez mi? — kérdeztem megrökönyödve.

— Karácsonyi ajándék. Ne felejtsd el, hogy nemsokára jön a Jézuska.

— Na tessék! — mérgelődtem — Már a kommunistákhoz is a Jézuska jár? És mi a fenét kezdjek a mandolinnal? Meg sem tudom mozdítani a kezemet.

— Ha unatkozol, megkérsz valakit, hogy játsszon neked.

Nem akartam megbántani, hiszen meghatott a kedvessége és a figyelmessége, azonkívül mindig egy kicsit hülye volt szegény, de hogy ennyire meghülyült, ez azért mégis sok volt.

— Ide figyelj — mondtam neki. — Ez kórház. Ide az emberek meggyógyulni, vagy meghalni jönnek, és nem hárfázni meg mandolinozni. Te még sosem voltál kórházban?

— Sosem — mondta Zsófi tündérien és ártatlanul.

— Hogy van az apád? — kérdeztem.

— Kilépett a pártból.

— Nocsak. És most mit csinál?

— Rehabilitál — mondta.

— Micsoda?

— Rehabilitálja a barátait, akiket hatvannyolcban kizártak a pártból. Te is tudod, hogy ő mindig haladóan gondolkodott.

— Az igaz — bólintottam. — 0 valóban mindig haladó volt. Én pedig mindig kezdő. És te? Te mit csinálsz?

— Maradtam a farmon. Nem bántanak. A férjem hívő. Nemsokára én is hívő leszek. Újév után a templomban is megesküszünk.

Emlékeztettem rá, miként hagyott a pácban, amikor én akartam oltár elé vezetni. Zsófi is emlékezett rá, de esze ágában sem volt hamut szórni a fejére.

— Akkor olyan időket éltünk — mondta, bámulatos életrevalóságának újfent bizonyítékát nyújtva. — Most más időket élünk.

— Éz igaz. Milyen jó, hogy van idő! Hogy van ez a valami, amire mindent az égvilágon rá lehet kenni.

— Az akkor történelmi szükségszerűség volt — zárta le a vitát Zsófi.

— Megöltem egy embert — mondtam kis idő múlva.

— Hallottam. De állítólag pletyka.

— Mi?

— Semmi, semmi. Majd kigyógyulsz belőle.

Azt hiszem, Zsófit is félretájékoztatták. Nyilván elmondták neki is, hogy fejre- estem, és ezért félrebeszélek. Hallgatunk egy darabig, ő az ő alacsonyabb intelligencia-hányadosával, én az én magasabbammal. Két szobatársam éppen a rádiót

11