Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Pillich László: Régi és mai tordai hétköznapok. Sóbányák, szőlőhegyek
értékeit létrehozzák, sokan még ennyit sem tudnak a múltról, a mongol pusztításról, Basta vérengzéséről, 1601-ben újtordai főbíró Csipkés György és mintegy háromszáz polgártársa lemészárlásáról, az 1658-i tatárdúlásról, törökök, majd ismét tatárok, labancok, tatárok, majd az 1700-as évek elején ismét németek, kurucok, császári zsoldban lévő rácok és dánok öldökléséről, sarcoltatásáról, s a mindegyre újratelepülésről, az újjáépülésekről. Az ókori Potaissza romjaiból újraépülő város személynévből kapta máig élő középkori nevét, s mint ilyen, Bihartorda, Tárd, Tordas helyneveinkkel rokon. 1060 körül egy Turda nevű püspök élt, Mortun fia Turda szerepel IV. Béla egyik 1235-ből származó adománylevelében, s egy nem sokkal későbbről, 1237-ból ránk maradt emlék szerint Győr fia Torda a királyi seregben szerzett érdemeket. A név tehát gyakori volt a város újraalaku- lásának időszakában. Van azonban egy török név is, a Turdi. A város hányatott történelmének ismeretében akár ebből is eredeztethetnénk nevét. Magyarul ugyanis annyit jelent, hogy megállt, megmaradt. . . * * * — Ahogy bejövünk Tordába Kolozsvár felől, ott a jobb oldalon, a nagy iskola fölötti részen, ott vannak a Középmái és Alsómál nevű hegyek, jó szőlő termett ott mindig, azok fölött pedig a Vár, vagy más néven Leányvár. Az a rész tele volt régi értékes kövekkel, s még ma is sok van. De azt a várat, a régi római várat azt kérem, szabályszerűen széthordta a nép. A szőlőkben, szerte a város körül, legalább kétezer borpince volt, s ahogy nagyapám mesélte, az mind a Kasztrum kövéből lett kikövezve. Voltak aztán a régi civísházak előtt ülőpadkák, még apám is szakállszárítónak nevezte azokat. Kérem, az is szinte mind egy szálig párkánykő, oszlopfő, vagy valamilyen faragott kőkocka volt fentről a várból. Az említett oldalban volt a Szindi-völgy nevű szőlőhegy is, a Vár és a part menti lapályon elterülő egykori Postarét között. De itt volt a Tündér is, aljában a Rózsa-mállal, s a folyóparti Bethlen-malommal. A Leányvár mögött pedig a Jeges és a Malomoldal szőlői húzódtak. Szőlők rigolirozásakor bizony nemegyszer forgattak ki értékesebb, vagy kevésbé értékes használati tárgyakat, ékszereket vagy köveket a gazdák. Az ékszereket családi örökségként adták nemzedékről nemzedékre, a kövek pedig rendre beépültek a polgárházakba. Múlt századi adatok szerint így került többek között római fogadalmi oltár töredéke a Kolozsvári utcai Domján-féle házba, ablakkeret a Varga utcai Veres-házba, sírkő a Zalányi- és Pápai-ház udvarára, Viktória-szobor egy Kisköves utcai udvarra. A Leányvár „öl hosszú és félöl vastagságú” köveinek egy részét az 1865 utáni időszakban darabolták fel és építették be az új aranyosi malomba. Másik részük a városmajorba került. Az emlékezet szerint pedig az egykori Várútja — a római kori út — hídjának kövei jórészt a Rákos-patakon működött városi malomba, s a úgynevezett Ercsei-hídba épültek ugyanezen a patakon. A többit szintén az egykori újtordai városmajorba szállították. Az értékek java része azonban, a polgárok hozzáértésének hiányában, potom áron vándorolt el, különösen ebben a században, idegen magángyűjtők és külföldi múzeumok tulajdonába, így szóródott szét (szebeni, kolozsvári és nagyváradi régiségkereskedők közreműködésével) a század első évtizedében többhelyiségnyi múzeummá terebélyesedett Téglás-gyűjtemény is, a többi értékhez hasonlóan. — A tordaiak egy része kérem, fel sem fogta még akkor, hogy mindez milyen érték, csak azt látták, hogy valami, amit pénzzé lehet tenni. . . Kispénzre váltották azt, ami nagyon- nagyon sokat ért volna! „Lelketlen kufárok és kapzsi ügynökök a város emlékkincseit üzletszerűleg szállítják külföld felé”, olvasható a keserűhangú szöveg egy 1909-es tordai kiadványban, mely helyi múzeum kialakítását szorgalmazta. * * * 57