Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Legenda Berda Józsefről (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
meghatottsággal, bármiféle komédiának a látszata nélkül, hogy érzett az a mély őszinteség, amely áthatotta: ő most búcsúzik ettől a tájtól, mert már nagyon keservesen jutottunk oda fel. De még nem gondoltuk, hogy oly közel az idő, amikor ő kihull a világból. Kovalovszky M.: Rendszerint szerdai napokon szokott kijönni hozzánk Kispestre, úgyhogy nálunk már családi szállóigévé vált: szerda, jön a Berda. 1966 június közepén is jelezte, hogy ki fog jönni egy szerdai estén. Sokáig vártunk, nem tudtuk, mi történt vele, nem jött, nem jött. Egyszer csak szinte beesett az ajtón, annyira elgyötört és fáradt volt, keservesen panaszkodott, hogy alig tudott elvergődni idáig. Akkor már igen gyenge lábon állt, és az étel, nemhogy nem ízlett neki, jóformán hozzá se nyúlt, a borosüveg is majdnem érintetlen maradt. Azzal hozakodott elő, hogy elhozta a végrendeletét, gépeljem le, mert most már erre szükség lesz hamarosan. Hát én tréfával akartam elütni a dolgot, de annyira komolyan mondta, hogy nem tudtam tréfálkozni vele, csak nyugtattam, hogy majd megcsinálom, de hát ez ráér, nincs erre most még szükség. De ő hallgatagon sóhajtozott, és nagy nehezen akart csak elindulni, pedig már késő este volt, és elég messze voltunk a villamostól. Kikísértem, szinte minden tíz lépésnél a kerítések szélére kénytelen volt leülni. Mikor végre megjött a villamos, fölsegítettem őt, és hazavillamosozott, a világ túlsó végére, Újpestre. Néhány nap múlva Szőke Istvántól hallottam, hogy a Pejerliben, ebben a Rózsadomb alji vendéglőben találkozott vele. Oda is már nagyon keservesen, alig tudott csak elmenni, de azért emberek közé vágyott, úgy hogy nem hagyta ki a megbeszélt alkalmat sem. Aztán megint néhány nap eltelt, és akkor megdöbbentő hír jött, újpesti barátai, Hován Lászlóék révén, hogy az újpesti utcán összeesett és be kellett szállítani őt az Árpád úti kórházba. Hován László: Mikor rosszul lett az utcán, hozzánk hozták, kicsit lejjebb laktunk, a József utca vége felé, oda hozta egy kocsis; én nem voltam otthon, valahol vidéken festettem. A feleségem azt mondja, hogy valami nagy zömök pasas. Mikor kitették a kocsiból, azt hitték, hogy a háztulajdonos, és közben a Jóska volt. Hozatták az orvost, az orvos kijött, és Jóska nem a saját kínjairól, hanem a képekről beszélt. Általában nem szeretett önmagáról beszélni, az ő nyomoráról. Már szinte halálán volt, de még két napig élt. Horváth Lászlóné: És ha valakinek hiányzott, amikor ő meghalt, nekünk olyan volt, mintha a legközelebbi családtagunkat veszítettük volna el, mert úgy megszoktuk, hogy amikor ő jött, és már zárva volt a kapu, mindig megkopogtatta az ablakot, és akkor tudtuk, hogy megjött. Elhangzott 1990. július 3-án a Kossuth Rádióban. \ 46
