Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Legenda Berda Józsefről (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)
Legenda Berda Józsefről Összeállította: Albert Zsuzsa x -A.Wert Zsuzsa: A Rádió Irodalmi Osztályán voltam már szerkesztő, amikor nem is tudom hogyan, és ki hozott össze Berda Józseffel, azonban nem személyesen, valószínűleg Varga Kálmán, akit még az egyetemről ismertem, ő viszont jó ismeretségben volt Berdával el is hoztam ide azokat a kockás lapokat és postai levelezőlapokat, amelyeken küldte nekem a verseit kézírással, és értesített, hogy most fogja küldeni, tetszett, vagy nem tetszett neki. Az irodalomtörténet kicsit beskatulyázta őt, csak az életszeretet, a hedonizmus költőjének, ennél azonban tudjuk, hogy sokkal több volt, a természetes igaz minden iránt nyitott ember megtestesülése, aki nemcsak a földi javak iránt volt érzékeny, mint ahogy mondani szokták, hanem nagyon erős transzcendens élménye is volt. 1902-ben született Angyalföldön és tulajdonképpen csak tízéves koráig bukdácsolt az iskolában. Valahogy rokonságban volt az életpályája Kassákéval, ugyanúgy autodidakta, erre azonban soha nem büszke. László Gyula: Berda Jóskában nagyon eredeti módon keveredett a liturgikus szintre emelt trágárság, és az egyházi vallásosság, erre kitűnő példám van. Édesapáméknak van egy kicsi háza Pesthidegkúton, már volt, szegények meghaltak, és egyszer csak megjelenik Jóska, ettünk, ittunk, farsangoltunk, és akkor kiment, mint vidéki házaknál a kertben lévő reterátra, engedelmet, és hát mi csak vártunk. Egy idő múlva harsány hangon fölhangzik az érseki vagy püspöki nagymise. Jóska közben azt hiszen egy fél évig volt novícius is, nem tudom pontosan, ilyet mondott. Hát hátra szaladtunk, és ott állt a reterát előtt átszellemült képpel, teljes extázisbán adta a nagy áldást, vetve a keresztet a reterátra és közben mondta a szöveget, hogy: „sit nőmén domini benedictum” és mindenkinek könnyű enyhülést kívánt. Domokos Mátyás: A mi beszélgetésünk értelme, hogy az ő alakját idézzük meg, de annyi irodalomtörténeti tudnivaló azért belefér, hogy kezdettől fogva a magyar irodalom és a magyar költészet legjobb szellemei figyeltek föl rá. Szabó Lőrinc írt róla, sőt — még a tizenéves költőről! — Krúdy Gyula, aztán Illyés. Kosztolányi, akivel levelezett, nagyon szerette. József Attilával nagyon jó barátságban volt. Illyés egy versben őrizte meg Kosztolányi és Berda kapcsolatát, ami csak Illyés halála után látott napvilágot, Berdának egy különös szóhasználatát örökítve meg: azt, hogy Berda ’48-at és a szabadságharcot mindig „szabadságháborúnak” nevezte: „Bejött a házba a szarvassá vált fiú, Berda József, agancstalanul, tört patákkal, Ilonka! szólt ki Kosztolányi, tálalj, elveszett a szabadságháború.” Berda viszont Illyés első kötetéről, a Nehéz földről írt 1928-ban, a Széphalomban egy kedves baráti bírálatot. Illyés viszont az Egyedül c. könyvéről írt, s kimondja ennek a költészetnek az alapképletét, amikor azt fejtegeti, hogy „a teljes birtokonkívüliség” jellemzi Berdát. Mindenen kívül, mindentől megfosztva, mindenből kirekesztve, és ennek ellenére egy olyan áradó életöröm és annak minden olyan megnyilvánulása is, amiről László professzor úr beszélt, hogy: „ezt ugyan lehetne bírálni, írja Illyés, de ez olyan volna, mint hogyha magát az életet bírálnánk. Ez fölötte van annak, mert aki ezt így műveli, az mindenekelőtt ízig-vérig költő.” A költészetnek egy nagyon ősi, és a modern líra akkoriban divatos gyakorlatából kiveszett lehetőségét valósította meg. A költőre emlékezik: Domokos Mátyás, Hován László és felesége, Kovalovszky Miklós, László Gyula és Tatay Sándor. 40
