Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő (12. A jegyzetek elpakolása, holott semminek nincs vége)
Már elég régen érezte ő is, hogy a huszadik századi regény számára lezárulóban van egy korszak. Dickenstől és Flauberttöl Joyce-ig és Proustig, Joyce-tól és Prousttól Beckettig és Claude Simonig . . . Körülbelül innen indul a századvégi regény a ma még ismeretlen müvekig, amelyek egyszer határkövek lesznek. Látta a maga útirányát. Ennek az áttekintésére is jó volt ez a három év, a naplóírói „helytisztogatás”, gondolta. Lehordott talán valamit (a maga számára legalább), megtisztította azt a tenyérnyi földdarabot, amelyen el lehet kezdeni alapozni egy új regényt. Elégedetlen volt a posztmodern variációkkal, mint végeredménnyel. Persze, nélkülük nem ment volna az elszakadás ... de hát a posztmodern mégiscsak átmenet. Ilyeneket jegyzett föl: a semmi sincs kinyilatkoztatása helyett annak a formáit, belső tereit megkeresni, hogy miképpen van ez a semmi; a szétbomlott belső univerzumokat úgy ábrázolni, megőrizve a megmásíthatatlan szétbomlásokat, mikroklímájukat, áttekinthetetlenségüket, hogy a szilánkok teljes univerzumot adjanak ki; a kagylószerűen egymásba érő űrökből alakítani ki epikai formát; folyamatos önreflexió két tengely (a horizontális föld-ég-látóhatár és a vertikális individuális-históriai-metafizikai) mentén, amíg csak a találkozópontokon föl nem opálzik a töredezettségek mindent maguk alá gyűrő teljessége; a közös tapasztalatok komparatisztikája alapján a káosz és a hiány, nem mint a semmibe vezető fokozat, hanem a lét autentikus formája; veszteség . . . veszteség . . . veszteség ! . . .; milyen funkciókat kell működtetni, hogy a veszteség a méltóság elutasító gesztusával legyen észlelhető?; milyen tapasztalatokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy a konfessziók, áldozatok, szétesések között is az erkölcs, az emberi minőség rendszerezzen?; „Nem egy-egy emberi egzisztencia parabolisztikus itt, hanem ezek összessége a hősök sorsa a díszítés egy-egy szálaként összekapcsolódik, hogy aztán különböző irányba fusson szét, miközben a felületen ott marad a huszadik századi történelmünk lenyomata.” (Thomka Beáta és Fűzi László az Arabeszk- ről); az állandó leépítések-leépülések egymásra rétegződése epikai formát teremtve fölépít valamit; mindez: (nemcsak epikai) verifikáció: tartás és felülkerekedés. (Közben: kimúlt egy világhatalom.) A Napló első oldala: 1989. január. Azóta .. . Végül is (nem erre törekedett mégis?) ez a hatszáz gépelt oldal amolyan korszakregény. Jönnek, mennek, változnak a szereplők. Eltűnnek. Egy gondolat is: szereplő; egy észrevétel is: részvevő. És a figurák. Ahogy föltűnnek a színpadon; ahogy lesiklanak. Megjelennek tapsviharban, lelépnek a hátsó ajtón. Kibontakozások. Elaljasulások. Közben kimúlik egy világhatalom. Ezt érezhették ezer- kilencszáztizennyolcban a Monarchia bukásakor? Két éve még úgy látszott: ötpólusú világ. Mára: egy szuperhatalom, és néhány kisebb új erőközpont. Hát ez elég gyorsan ment. Végiggondolandó kérdés: a személyiség szerepe a modern történelemben. Gorbacsov neve abba a sorba kerül (majd), ami Napóleonnal kezdődik. A század legnagyobb Zeépítője! Az is bizonyos, hogy a posztszovjet államalakulásokkal a vértelen erózió még nincs végigjátszva. Nyitott továbbá, hogy mi lesz Európával. Világtényező nem lehet a szellemiségén keresztül. (Még 37
