Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3. szám - Féja Géza: Oblomov
Fája Géza Oblomov \*J oncsárov az Oblomovv al marad benn a világirodalomban. Bár többi műveit is népszerűsíteni próbálják, az Oblomov mégis a felülmúlhatatlan, mert több sikerült benne, mint amennyit az író akart. Ennek a regénynek a gyökere mélyebbre nyúlik, mint az első pillanatban sejtjük, talán az aranykorba, nekünk immár nem is érthető, csak sejthető világba. Oblomov humánuma valamiképpen mindig Ovidiust zendíti meg bennem: „Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo ...” Állításom bizonyára különös, mert nemzedékek sora csupán leverőt és elszomorítót szemlélt az Oblomov ban. Kelet-Európábán vagyunk, a 19. század kellős közepén; nyugati vérrel, szellemmel és nyugtalansággal kellett akkor s arrafelé beoltani az embert, hogy egyáltalán akarni tudjon, és akarata elfogadható európai színvonalon mozogjon. A konok patrióták ez időben tehetetlen holtpontok vagy bűnözők. Az utóbbiak kevésbé érdekesek, a megrekedt sors apró áldozatai, férgek és élősdiek, orcátlanok és kellemetlenek, de alapjában gyávák. Goncsárov csakugyan nagy realista, illúzió nélkül figyeli az embert, azt az emberbolyt, melynek ott, keleten nem adatott szabad kibontakozás, és így zülleni kénytelen. Gogol szinte követőként folytatta, amit Goncsárov megkezdett, a nagy kelet-európai panaszt és beismerést. Ám Goncsárovban találtunk valami szíven ütőt, ami a Holt lelkek figuráiból kevésbé sugárzik, annál inkább Gogol más műveiből, a Mirgorodból és az Esték a dikány- kai majorból, később pedig Dosztojevszkij és Tolsztoj írásaiból. Más módon és más értelmezéssel ugyan valamennyiüknél, de egyetlen dologról van szó mégis: a kelet-európai reménységről. Most azonban maradjunk Oblomovnál — a civilizációba gabalyodott nyugati embernek bizonyára furcsán hangzik, hogy éppen Oblomov a humán reménység. Oblomov, akiben elrettentő példát, szánandó reménytelenséget szemlél. Mi lényegesen másként közelítünk Oblomov talánya felé. Oblomov a keleteurópai idillből jön, pontosabban a kelet-európai középbirtokos réteg idilljéből. Ez a középbirtokos, míg a feudalizmus virágzott, munka s megerőltetés de ugyanakkor kufárkodás és különösen krajcárkodás nélkül is boldog öntudatlanságban, éber szunnyadásban élte életét a falujában, s akik körülötte éltek, általában ugyancsak szerény erőkifejtéssel találták meg életfeltételeiket. Testi-lelki elhájasodásba jutott ez a réteg, és úgy mozgott a világban, mint a kövér gyerek, naivul, az elkényeztetettség passzivitásával. Hiába ért el hozzá a modern kapitalista civilizáció, és hiába törekedett nyugtalanabb óráiban ő maga is kapcsolatot teremteni ezzel, a frigy sehogyan sem sikerült — ez az idilli réteg visszazuhant tehetetlenségébe, mindinkább tűnt idő múzeumi tárgyává vált. Oblomov szülei ilyen idilliumban éltek, ám ő elkerült falujából, Oblomovká- ból, Szentpétervárott vállalt hivatalt, melyet egykettőre otthagyott, de tehetetle23
