Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Czine Mihály: Olvasónapló (Sütő András könyve; Bözödi György: Halott-világítás; Erdélyi március - Reményik Sándor válogatott versei)
ról.” A fiatal Bözödi ebben az irodalomban a társadalmi valóság megkerülését, illetve fel nem ismerését hiányolta. Novellistaként is ezt indult megkeresni. Az előtte járó nemzedék székely mítoszával szemben a valóság kendőzetlen felmutatására törekedett. Egy új realizmusnak tört utat. Legjobb novellái, mint a marosvásárhelyi Nagy Pál írja, „többet, lényegesebbet mondanak az egykori székely faluról, a szegényekről és megalázottakról, mint nem egy szerencsésebb pályatársának megregényesített tudósításai.” Novelláiban is azt a világot írta Bözödi György, amelynek érzéseit, hangulatait a verseiben megszólaltatta. Szemlélete a novellákban is komor. Nem a virágos tetők, nem a zengő erdők vonzották a tekinetét, hanem a nyomorúságos emberi sorsok, a hét krajcáros szegénységnél is nagyobb mélységek. A fent és a lent világa talán még Móricz Zsigmond korabeli műveiben sem vált annyira külön, mint Bözödi György elbeszéléseiben. Szociografikus pontossággal ábrázolta az életet; a tényeket fölemeli és egyensúlyozóan lebegteti a líra. A novellákban is, akár a versekben, kíséri Bözödi Györgyöt a fájdalom; alakjaiban bukik, emelkedik, reménykedik és csalódik. Leginkább a tragikus sorsokra rezonált; megalázottak, elesettek serege vonul fel írásaiban. Az elődök közül talán csak Peteleinél volt hasonló tényvilága és balladás légköre az elbeszéléseknek. De Petelei csak távolabbi emlék lehetett Bözödinél; előd a közelebbi kortárs, Tamási Áron volt. S bármennyit is hadakozott Bözödi György — a realizmus igényével — a sokszor romantikusnak tartott Tamási Áron ellen, több novellájában fogalmazott Tamási tollán is elképzelhető történetet. Most megjelentetett kötete címadó novellájában, a Halott-világítás-ban, ott hal meg a nagymama a temetőben, világításkor, a férje sírját keresve. Az élő falu megy a temetőbe, de mintha az élők is mind holtak volnának. Másik elbeszélésében — a Mennyországban — a teherbe esett leány Istennel szeretne beszélni és arra kell rájönnie, hogy a mennyországból leginkább azt zárják ki, aki igazán megérdemelné. Tamási Áron Rendes feltámadásának volna ez a rokon-története. Ezek a rokonságok persze természetesek; Tamási és Bözödi egy föld szülöttei voltak. Igaz, Bözödi György született realista, de a pillangózó természetű Tamási Áron is a „hazavezető” utakat kereste, ahogy már Sütő András megírta. A Bözödi-novellák eme sora a Móricz nevéhez fűződő realista és a Tamási Áron által teremtett légiesebb elbeszélés hozományának az ötvözését és továbbfejlesztését ígérte: a földi és az „égi” ízek vegyülését. Ilyen irányban próbálkozott Bözödi György a regényben is. Főként a Nyugtalan pásztorok ban. Juhászokról beszél ez a könyv, folklórhangulatban. Nem csak a juhászélet kietlen magányosságát mondja el, de a szerelemben mozduló szenvedélyek határtalanságát és a bűnt követő bűnhődés örökösségét is. Itt nem a nyájért, nem a 300 birkáért öli meg egyik juhász a másikat, mint Móricz Barbárok-jában. Itt a szerelemért, egy leányért pusztítja el egyik legény a másikat; rettentő küzdelemben. A Barbárok ban a megölt juhász sírja fölött szalonnát sütnek a gyilkosok, — itt a gyilkos legény a megölt barát koporsójához megy virrasztani. Azzal a leánnyal, akiért a tettét elkövette. Benne vibrál ebben a műben, mint Izsák József írja, a pásztorok örök sorsa, a sóvárgás, a kielégíthetetlen nyugtalanság. Jelezve Bözödi György tehetségének ilyen irányú lehetőségeit is. Bözödi György Kritérionnál megjelentetett novelláskönyvének, a Halott-világításnak, 1932-ben született az első elbeszélése. S 1944-ben az utolsó írása. Vagyis 19 esztendős volt, mikor az első novelláját írta, s csak 31 éves, mikor novellistaként elhallgatott. Fiatalon, mikor a legtöbb prózairó épp csak kezdi munkásságát. Még jó 45 esztendőt kapott a sorstól, de már regényt, novellát nem írt; történészként faggatta tovább népe sorsát. Elhallgatott benne az író, vagy elhallgattatták? Bözödi György kesernyésen mondta: némulásán nem kell csodálkozni. Azok után, ami történt vele, 1944-től kezdve, nem volt sok lehetősége a választásra. Azt a valóságirodalmat, amelyet a Székely bánjá-ban, és novelláiban meg regényeiben képviselt, lehetetlen volt folytatni. Vissza kellett húzódnia a történelembe, a székelység múltjába. Személyes sorsának még a jelzése is fájdalmas: újra meg újra letartóztatták, meghurcolták, megverték, börtönbe zárták; könyveit, jegyzeteit elvitték az ismétlődő házkutatások során; pedig hát a bírósági ítélethez sohasem találtak 91
