Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 2. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (- A kilencvenegyes esztendő - 11. A kolonosi táj, a félkegyelmű legény és a pipás cigányasszony)
A kérdés első felére azt mondanám, hogy valamilyen természetes és spontán, vagyis organikus erőre valóban szükség van, mindig is szükség volt. Ez, mint láttuk, a Nyugat integritásának megvalósításához az elmúlt évtizedekben lehetett akár a félelemérzés is, amely kohéziós erővé vált. De azt is mondhatnám, hogy megszülethetnek ezek a „spontán” erők, mint negatív entrópiák, és akkor viszont súlyos hiba bármiféle kibontakozás ösztönző erejét látni bennük. Amilyen mélyen fogalmazta meg Prohászka az Európa-eszme kialakításának históriai nehézségeit, olyannyira rossz helyen kereste a spontán erőket, amikor 1932-ben azt vallotta, hogy két népben valósul meg ez az erő: „az olasz és a német az őrző és izgató . .'. Európa fennmaradásának biztosítéka, s ennyiben követelés, felelősség és remény ...” Egy-egy korszak kiismeréséhez valóságos és rejtett mozgatóerőinek kibogozása közben meg kell keresnünk a tévedéseket, illúziókat is, hiszen ezek is hozzátartoznak magához a korhoz; következményeik (utólagos) értelmezésében nagy szerepük van a megismerésnek, miként abban is, hogy a (bármilyen) illúziók és hibák újabb változatait felismerjük. Az Európa-szellemet ma szerencsére nem inspirálják amolyan „őrző és izgató” erők, de az még egyáltalán nem dőlt el, hogy mi lesz az a serkentő elem, amely a majd fél évszázados félelem helyére lép. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy az integritás nem a szellemi kohéziótól várható, s olyan illúziókba is kár kapaszkodni, mint a megértés, az áldozatvállalás, a kölcsönösség. Hogy Európának, mint egységnek világpólussá erősödése milyen most ébredő „spontán erőktől” várható, s várható-e egyáltalán? Ez homályban van. De abban a rohanásban, amelybe kontinensünk máris kezd belefáradni, hamarabb ki fog derülni, mint ma gondolnánk. Annyi máris jól látható, hogy (főképpen Közép- és Kelet-Európábán) "egy-egy nemzeten belül megjelentek olyan energiák is, amelyek kibontakozást és új teret követelnek maguknak. Mindenekelőtt a Balkánon és a széthulló Szovjetunió területén bukkannak föl ezek az erők, amelyek kiforratlanok és antiorganikusak, azonban újabb agresszív, illetőleg az agresszivitástól sokáig szenvedve, az agresszív visszavágás alkalmára váró államalakulatokként az európai figyelem középpontjába léptek. Vajon őbelőlük lehetnek-e, vajon nem belőlük lesznek-e a mai területfelszabadítókból, területfenyegetőkből, területvédőkből, az új „őrzők és izgatok”? Mindez ma része a Táj látványának. De Európa még nem jutott el a körülpillan- tásig, a mélybehatolásig, a rejtőzködő erők és hatások megvilágításáig. A középeurópai klímát azonban nem hagyják érintetlenül az új homályos és agresszív hatások, amelyek az 1918-as helyzetet idézik fel. A politikai gondolkodásban felerősödik a bizalmatlanság, az elszegényedéssel a háttérben az indulat, a gyűlölet, a kontraszelekció, a harmad-negyed-ötödrangúak térnyerése, amely annak idején, fél évszázada Bibót arra késztette, hogy kidolgozza a kontraszelekció történelmi indítékú kialakulásáról szóló elveinek csíráit, Németh Lászlóból pedig ellenszegülésként kihúzta minőségprogramját. A fiatal demokráciák megerősítéséhez elengedhetetlen a megszülető parlamentarizmus, a jogállamiság, ám ezek csak alapok és keretek maradnak, ha áthullámzanak rajtuk és erózió alá veszik új apparátusaikat az évszázados keleties „adok-kapok”, és a tizennyolcadik századias nyugatias aranymosással járó tumultusok, lázak, félelmek, a nem összeműködő, hanem egymás ellen ingerelhető új autonómiák. Ebben a hullámzásban szerettünk volna látni egy maga mögött az országépítés46