Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 12. szám - Beke György: „Rejtőzködő öntudat” (Jegyzetek Mák Ferenc könyve kapcsán)

Miként látja a negyvenes évek jugoszláviai irodalmát A magyar irodalom történetének negyedik kötetében a déli fejezetet jegyző Bori Imre és Szeli István? „Ennek az irodalomnak a felhajtó ereje a fegyveres harcok még közeli emléke, a szocializmus akkor felvillantott távlatai, a régi világ kataklizmája, gyönyörködés a tömegek erejében, s a töretlen hit abban, hogy az új rend egésze emberközelbe hozza, s rövidesen meg is teremti a megelégedett, boldog társadalmat.”

Nagyjából elmondható ez a jellemzés a korabeli magyar rész-irodalmak mindegyikéről, legfennebb a hangsúlyt kellene itt-ott másként elhelyeznünk. A vajdasági magyar irodalomnak volt egy eltérő jegye is: kitérés a nemzeti felelősség vállalása vagy akárcsak a vele való szembesülés elől. Fábry Zoltán már 1946-ban megírja A vádlott megszólal című védőbeszédét - ő, a baloldali harcos, a fasizmus bebörtönözöttje - a felvidéki magyarság kollektív bűnösségét hirdető szlovák vétkesek ellen. (Mégha nem is jelenik meg csak 1968-ban.) A Fábry-magatartást követi majd Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor, Zalabai Zsigmond és mások nemzeti felelősséget magukra vállaló kötetei. Kovács Vilmos Kárpátalján 1965- ben megjelenteti Holnap is élünk című regényét, a Tiszahát, Ungvár magyarságának palackpostába zárt üzenetét. Az erdélyi magyar irodalom - ha gyakran csak utalásokkal is - tudatosítani igyekszik a sorsváltás és sorsvesztés esztendeit. Csak a vajdasági magyar irodalom ne tartaná kötelességének a nemzetben (vagy legalább önkörében) tudatosítani azokat a gyilkosságokat, amelyek százszor nagyobb méretűek voltak Szárazajtánál, Csíkszentdomokosnál?

Ez így nem igaz. Burány Nándor 1968-ban, harminchat esztendős korában kiadja az Összeroppanás című regényét, amely elsőnek tárgyalja, még ha nem is a valóságirodalom eszközeivel, inkább vízióba vetítve, a partizánok magyargyilkolásait. Reveláció volt a regény a Vajdaságban is. 1969 tavaszán Juhász Géza dr. újvidéki egyetemi tanár, akkor a Forum Könyvkiadó főszerkesztője Bukarestben járt, és a vele folytatott sajtóbeszélgetésben, kérdésemre, kiemelte ezt a regényt is. „Igenis, a mai jugoszláviai magyar élet sorskérdései is jelentkeznek már irodalmunkban. Említsem Burány Nándor tavaly megjelent Összeroppanás című regényét, amely az elmúlt negyedszázad vajdasági problémáit veti fel, szókimondó bátorsággal, nem külső történet keretében, hanem belső monológok sorában, s ebben a képben a jugoszláviai magyarság sorsa, önismerete, tudatvilága is benne van.” (Előre, 1969. április 20.)

Miként jellemzi ezt a regényt Bori Imre és Szeli István említett vajdasági irodalmi körképe A magyar irodalom története negyedik kötetében? Az író az összeroppanásban az egyéni sors szubjektivitását és a konkrét történelmi-társadalmi élet „objektivizmusát” kapcsolja össze. „Személyes emlékek, szülővárosa, Zenta képei mellett az elmúlt negyedszázad vajdasági történetének is érdekes, problémákat felvető gócait ragadta meg egy fiatal orvos éjszakai vívódásaiban. A regény emlékezésekből és monológokból épült, vallomásos és kibeszélő, őszinte könyv, s mint ilyen, eddig a legizgalmasabb képe a jugoszláviai magyar fiatal értelmiség tudatvilágának.”

De miért annyira izgalmas? Mit beszél ki? Miről őszinte? Különös fényt vet a Tito-féle kommunizmus viszonylagos „liberalizmusára”, hogy Jugoszláviában ki lehetett adni az 1944 októberében történt vérengzés (igaz, homályos) leírását, de az irodalomtörténészek már nem hivatkozhattak erre. Vagy valamiért nem is akartak? Burány Nándor regényét Cseres Tibor hívta most tanúságra, Vérbosszú Bácskában című kötetében (Magvető, Bp. 1991.). Zentán, Burány Nándor szülőhelyén 65 ártatlan magyar férfit végeztek ki, egy partizán rögtönítélő bíróság döntése alapján. A regényben leírt látomás annyira pontos, hogy Cseres csak két aprósággal egészíti ki, a helyi emlékezők és a bírósági jegyzőkönyv alapján.

82