Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 12. szám - Máriás József: A kórkép időtálló, ma is találó
„a legártalmasabb vad az <5 szemükben ma: a magyar kisebbség”. „Amelyik párt pedig ennek a törekvésnek elméletből ellenszegülne, azt a románság elpusztítaná”. Németh László mindezek ellenére mégsem őket, nem csak őket marasztalja el az erdélyi magyarság sorsának alakulásáért. „Én ennél az új Mohácsnál is magunkban keresem a hibát” - úja az útirajz miatt őt támadó dzsentri levelére. Ugyanott szól arról is, hogy Magyarország „tizenhat év alatt sem tudott olyat teremteni, amire odaátról bizakodva és büszkén nézhetnének.” Minket ennél is jobban érdekel a másik ok: az erdélyi magyarságról festett kép, az a status praesens, amit rólunk állít ki - a morbus minoritatis, összes következményeivel együtt. Lépjünk előre az időben. Mit látna ma, ha körünkbe látogatna. Bizonyára találkozna a dohogóval, a lojálissal éppúgy, mint a szervezővel. Furcsamód ma is több a dohogó és igen kevés a szervező, ma is több, mérhetetlenül több a panasz, az elkeseredés és kétségbeejtően kevés a bizakodó, a cselekvő. Soraink még inkább megritkultak, városaink demográfiai képe még lesújtóbb, mint akkor volt. Mennyire igazak a szavak: Erdélyt „csak adtuk és adtuk és ma jobban adjuk, mint valaha.” Adyt idézi, A szétszóródás előtt bibliásan súlyos szavait, melyektől ma sem tudunk szabadulni, a középkori magyarságot idézi, amelynek legjava megfogalmazta: bűneinkért szenvedjük a csapásokat, „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”. Nincs gyógyír, nincs kegyelem? - kiáltanánk a világba! Németh Lászlónak erre is van szava: „egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titokzatos hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt.” Erdélyben ő a magyarság bástyáját kereste, a magyar szellemiség bőven termő talaját, de nem találta. ítélete túlzás, talán torzítás is valamennyiben. De az eltelt idő, sajnos őt igazolta. Bár voltak nagyjaink, voltak iskoláink, voltak egyházaink - számuk fogyott, apadt, erőtlenedett az eltelt időben. Bizakodnunk kellene, hisz ez új világban ismét van Bethlen- és Báthory-líceumunk, ismét van Mikó kollégium és - ha gyéren is -, vannak egyházi iskoláink. S vannak nagyjaink: köztünk él Sütő András, Kányádi Sándor, Jakó Zsigmond, Incze János, Tőkés László és még sokan mások, kik az erdélyiség őrállói, kik az egész magyarság szempontjából is nagy, kiemelkedő személyiségeknek számítanak. A szénből a mostani magas nyomás alatt is teremhet gyémánt. De mit ér mindez, ha sorainkban kétszer, háromszor több a temetés, mint a keresztelés? Mit ér a kevesek küzdelme, példamutatása, ha lapok szűnnek meg a környezetünkben tapasztalt érdektelenség és közöny miatt? „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat” - jut ismét eszünkbe Ady Endre. Nem véletlenül, nem oktalanul. Hisz mi jellemző ma a magyar közéletre, nemzeti és kisebbségi vonatkozásban? Az összefogás mellett ott a folytonos civakodás, az egymásra mutogatás, a bűnbakállítás. A minap a Panoráma franciaországi riportjában hallhattuk a magyar származású polgármester szavait: a nagy nemzeti ügyekben nincs, nem lehet politikai szembenállás, hisz az felette áll a pártviszályoknak. Mikor ébredünk már rá mi is: a nemzeti ügyekben össze kellene fognunk. Hisz nem feledhetjük: nehezen kivívott erkölcsi tőke is devalválódhat. Példa rá Románia: 1968 és 1989 - két olyan történelmi mozzanat, amelyre felfigyelt, amelyet becsült és értékelt a világ. S mivé lett?! A magyar demokratikus átalakulás nagyszerű vívmány volt, s az ma is. De mivé lesz, ha gyarapításán oly kevesen munkálkodnak, ha ellene oly sokan törnek, ha nem a nemzet, hanem a maguk igazának primátusát szolgálják?! Az állandó szorongatottság nemcsak a nemzetiségi kisebbség sorsa. Németh László mélyen átélte annak kínjait. Folytonos útkeresése, tervhalmozása mégis a 34
