Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve III. (Károlyi Amy: Mindenért mindent; Takáts Gyula: Versek Drangalagból; Fodor András: Meggyfa; Bisztray Adám: A Nap házában; Mezey Katalin: Szárazföldi tél)

hoz, hogy a költői világ egyik gyémánttengelye legyen. Erdély ugyanakkor a magyar kultúra jelképe is: a fenyegetettséget, a nemzethalál veszedelmét és a máig megmaradás örömét is hordozza. Személyes és nemzeti így rétegződik egymásra, s fejez ki valami mélységesen emberit. Bisztray számára nem politikai program Erdély neve, s nem is az emlékekkel átszőtt könnyes nosztalgiát kiváltó fogalom, hanem az egykori és a mai létezés szerves része. A történelmet persze ismeri jól ő is, s a történések kisebb és nagyobb sunyiságait, gazemberségeit is, s ezért igencsak érthető az elégikus szomorúság, hiszen itt vannak „a történet utáni évek, / hosszú árnyékot vetnek a mérgezett földre” (Pirkad), s „Árva népünk világgá fut.” (Orbán Balázs), mindazonáltal mégis indokolt régi és mai Noék reménye: „Hányszor jöhet még tűz- és vízözön, / mégis híja van minden halálnak, / nem tökéletes semmi pusztítás.” (Bárka). Nem menekül tehát a költő a történelem elől a mondákhoz és a legendákhoz, hanem az éppen történőt állítja tágabb összefüggésekbe, az ismétlődő rút jelenségek mögött keresi és találja meg a korokon, emberöltőkön át is érvényesnek mutatkozó lényeget.

S ez a jelenséget és lényeget egymásba hullámoztató módszer határozza meg természetszemléletét is. Bisztray Adám sem bajaiban keresi meg a természetet, hiszen abba született bele, s eszmélkedése kezdetétől abban élt a szűkebb szülőhazában is, a választott agronómusi foglalkozásban is, s a választott mai hazában, s annak kedves, Balaton-vidéki tájaiban is. A természetnek a két évtizeddel ezelőtti versekben, az Erdőntúli táj (1972) világában sokkal nyomatékosabb volt a derűje, bukolikája, kalászt érlelő szőkesége. A nyolcvanas évek viszont mind komo- rabbá, több ellentétet magukba sűrítővé váltak a versek világában, s mint az előző könyv címe is utal rá: Ragály és oltalom kettősségében mutatkozik meg a lét. Ezt a szemléletet nem módosítja a mostani könyv sem, bár a cím euforikusságra utaló is lehetne, maga a vers, A Nap házában nem az, hanem az említett kettősséget hordozó számvetés élettel és sorssal. A visszafogott szemérmességű, mégis határozott számvetés igénye az egész könyvet áthatja, s az önelemzés és önértelmezés ugyanúgy hozzá tartozik ehhez, mint az elődök, a vérszerinti és a szellemi szülők példájának megidézése, valamint a mai világ és mai jellegzetes életszemléletek szembesítése az ősökével és a költőével.

A számvetés komoly, etikát sem félresöprő sétát követel meg az időben. Vissza a gyerekkorig, Orbán Balázsig vagy akár Noé apánkig. A személyesen megélt, a történelemből és a mondákból elősugárzó emlékek között nincs áthághatatlan gát: a költői világban minden személyessé formálódik, a befejezett is életre kel s a majdan bekövetkező is szinte már történik, az idő mindig ,/élmúlt és féljövő” (Megvárod). S mindezt kikezdhetetlenné hitelesíti, hogy ez az időélmény a tudattalan természetet ezáltal is átlelkesítve szólal meg. Érzékletes példája ennek a Hidrák. A költeményt már a címe kiemeli a rákövetkező leírás magától értetődő értelmezési mezőjéből, s a bevezető sorok is ezt teszik: „Mióta ezt a mezsgyét lakom, / vég nélkül egymással viaskodunk, / nincs győztes, vesztes csak én lehetek / nem csupán tarack a nevük, / ha egyáltalán megnevezhetők”. Az általánostól indít a költő, a mezsgye az emberi lét terepévé válik, a viaskodás a lét lényegévé, akárcsak a végső veszteség. Ezek után a tarackokkal való reménytelen küzdelem leírása már nem is jelentheti csupán önmagát, minden embert rontó és romboló erő jelképévé válik, s így természetesen fogadjuk, hogy a megpihenő munkás ember a vers végére maga is szimbolikussá alakul: „És Szent György leteszi köszörült lándzsáját, / megül a fűben szakadt köpenyén, / hallgat és vár, / váija az új küzdés idejét, / a kürtöt, fentről a zászlós jelet, / miközben éjfekete üstökét / a dér lepi.” (Széphalom Könyvműhely, 1992)

94