Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 11. szám - Isztray Botond: Út - az elhallgatat könyv (Tábor Béla: A zsidóság két útja)

noptikus-manipulatív prostitúció birodalmának természetét ismertetve végül erre a következtetésre jut: „E központi és központosított humanitásban, amely... a »bezárás« sokrétű »mechanizmusával« alávetett testek és erők együttese, s olyan diskurzusok tárgya, amelyek maguk is elemei e stratégiának, halljuk meg végre a csatazajt.”

A következő' tabu-téma pedig a gazdaság, ami A zsidóság két útjában igencsak központi és negatív szerepet játszik. Tekintettel a zsidó, és az egész újkori történelemre. Tábor Béla véleménye úgy hiszem, nagyon szalonképtelen, só't egyszerűen balgaság a gazdasági felzárkózás hajnalpírjáhan optimistán mosolygó komprádor-burzsoáziának. A gazdaság, mondja a könyv, túlságosan nem létező ahhoz, hogy egy becsületes definíció megragadhassa egyéni létét. Az anyaggal való találkozás traumájából született a gazdaság, az anyag bűvereje. Szemben a munka szentségével, a gazdaság a hitetlenségbe vetett hit, a gazdaságban való alámerülés az áldozat tagadása.

Az elmondottak után azért mégis felvetődhet a kérdés: miért olyan fontos nekem, aki nem vagyok zsidó, ez a bevallottan zsidó könyv. Megpróbálom érzékeltetni a személyes hátteret, és amikor személyeset mondok, próbálom nem kihagyni az élő személyiséget fajlagosítók, az együtthatók pozitív szerepét. Nem adatott meg számomra némely diplomata-filozófusok éteri bölcsessége, akik a hazaszere- tetet kollektív elmebajnak tekintik, azok sajnálatos bajának, akik képtelenek a polgár szabadságának magasztos fogalmát indulatok és érzések nélkül elgondolni. Idegen tőlem az ilyen „szabad-gondolkodás”. Az igazi gondolkodás mindig affektiv, szenvedélyes és lelkesült. (Habár jól tudom, hogy az eunuchok némely császáriszultáni udvarban igen nagy hatalomra tettek szert.)

Nem tudok eltekinteni a konkrét emberi létezéstől, a konkrét közösségtől, ennek problémáitól, bukásaitól. És az első, máig legdöntőbb útbaigazítást ebben a kérdésben Tábor Bélától kaptam.

Nagyapám, aki székely volt, aki élete nagyobb részét kisebbségi sorban élte le, aki mai zsargonnal elvágólagosán katalogizálva úgymond nacionalista volt, aki azt mondta, hogy a nemesség és a fajhoz tartozás bizonyítására legfeljebb az állatoknak van szükségük az állatvásáron, nagyapám minden reménységének pusztulásával szembenézve, a második világégés múltán - születésem idején - meghalt, és a családi legenda szerint haldokolva régi barátját szólította, ezt suttogta: „Adolf (a név mily fatális!), a Kárpátok elindultak”. Ezekben az utolsó szavakban a haldoklás szorongása, a még ismeretlen végső haza tüzes, emésztő-ébresztő határának lángjai szétválaszthatatlanul egybeforrtak az olyannyira szeretett földi haza, közösség pusztulása felett érzett fájadalommal. Oda túl csak egyetlen szűk kapun át visz út, s a kapu előtt kerub áll, lángpallossal. És a kerub lesújt. Lesújt a haldoklóra, megméri és kiválasztja a halhatatlan részt, és lesújt a közösségre. Nagyapám búcsújában személy és közösség drámai egysége nyilvánult meg. Valaha, még az első világháború után, azt tervezte, hogy Erdélyben megépítik a hősök kútját (így! talán az élet vizének?), amelyből e föld valamennyi lakója, minden faj egyenként meríthet, tiszteleghet előtte. Vajon az angyal mit talált maradandónak?

Nagyanyám pedig mesélt. Mesélt gyermekkoráról, a székely falu életéről, de legszívesebben Csaba királyfiról, Attila népével való atyaflságunkról, népünk hősi küldetéséről. Mesék voltak ezek a javából, mondhatni primitív történetek, buján gazdag mondatokban elrejtőző értelem, sok-sok ezertükrű szó. Minden a múlté volt, folyton visszasüllyedt a régmúltba; múlékonyak, csillogók és tompák voltak e szavak, a gyermek csak kérdezett volna, de ő mindig így zárta a történeteket: „Ezt azért meséltem el, hogy majd emlékezz rá.” Mikor és miért? - kérdeztem ma84