Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Udvarhelyi Nándor: A székely főváros múltjáról (Marosvásárhely és vártemploma)
György tanulmánya számol be. A város tevékenyen kivette részét a szabadságharcból is. A bukás után a városban újabb szervezkedés kezdődött, de azt az önkényuralom csírájában fojtotta el. A résztvevőket, Török János tanárt, Horváth Károly földbirtokost és Gálfi Mihály volt szolgabírót 1854-ben kivégezték. A székely vértanúk sírja a Postaréten található. A múlt század irodalmi életében Vásárhelyhez kötődik Mentovich Ferenc, az unió-dalok költője, Tolnai Lajos, az 1876-ban létrejött Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság megszervezője, Petelei István munkássága. 1919-ben Osvát Kálmán alapított folyóiratot Zord Idő néven. A két világháború közt munkatársai közt találjuk Ber- de Máriát, Moher Károlyt, Tompa Lászlót. Marosvásárhely igazi virágkora a századelő volt, Bemády György polgármestersége idején. Bemády 1902-ben lett polgármester, s célul tűzte ki a város modernizálását. A lakosság áldozat- vállalásával hamarosan szabályozták a Marost, gyermekmenhelyet, iskolákat, ipari vállalatokat, gyárakat kapott a város. Megépült az új Városháza, s mellette a Kultúrpalota, a kor legkiválóbb szakemberei tervei szerint. Komor Marcell, Jakab Dezső, Körösfői-Kriesch Aladár, Thorocz- kai-Wigand Ede, Nagy Sándor, Róth Miksa művészete megcsodálható a szecessziós palotákon. A könyv külön fejezetet szentel Vásárhely képzőművészeti életének. Biró József írása a képtárról szól, majd olvashatunk Dósa Gézáról, Vida Árpádról és Bordy Andrásról, a vásárhelyi festőtriászról. A mű kiemelten foglalkozik a református vártemplommal és a kollégiummal. Entz Géza tanulmánya a templom és a vár történetével ismertet meg, míg Farczády Elek a marosvásárhelyi református egyház történetével foglalkozik, felsorolja templomait, iskoláit, papjait. A vártemplomot a XIV. század végén építették a ferencesek, s 1566-ban került a reformátusok birtokába. Több alkalommal is volt országgyűlések színhelye. Az 1571-es országgyűlés a tordai után másodszor is kimondta a négy bevett vallás szabadságát. Ez a szabadság azonban elég felemás volt. II. Rákóczi Ferenc 1707-ben ugyanitt hiába tett javaslatot az erdélyi katolikus püspökség helyre- állítására. Az erdélyi rendek mereven elzárkóztak ettől. A kollégium múltját, a diákéletet Tónk Sándor, Benkő Samu, Faragó József írásaiból ismerhetjük meg. Marosvásárhely a románság történetében is fontos szerepet játszott. A kollégium diákja volt Gheorghe Sincai és Petru Maior, a dákoromán kontinuitás két „atyja”, a királyi tábla jurátusa volt Avram láncú és Alexandra Papiu Ilarian, az 1848-as román mozgalmak szervezői. Az uralomváltozás után az egyik legfontosabb esemény az 1937-es Vásárhelyi Találkozó, melynek fő szervezője Tamási Áron volt. Az összejövetel fő törekvése a két nép közti megbékélés keresése, a kisebbségi sorban élők összefogása volt. Tanulságos Bözödi György 1942-es írása, ami a román uralom alatt eltűnt Kossuth-, Rákóczi-, Petőfi, Bem-szobrokról szól. Marosvásárhely háború utáni helyzetét kitűnően foglalja össze Katona Szabó István, aki tanúja volt az utolsó négy évtized küzdelmeinek, amit a város magyarsága folytatott megmaradásáért, értékei megőrzéséért. Az 1944 szeptember 28-án bevonult román csapatok a lakosságon akartak bosszút állni a bécsi döntésért, tömeges internálással, jogtalan intézkedésekkel. A szovjet parancsnokság utasítására november 12-én ki kellett vonulniuk Észak-Erdélyből, s három hónap nyugalom költözött a városba. Megnyíltak az iskolák, megkezdték működésüket az egyházi, politikai és gazdasági egyesületek, szövetkezetek. 1945 márciusától, Groza hatalomra kerülésével ismét visszatért a román közigazgatás, s bizonyos rosszemlékű jelenségek újbóli megjelenése ellenére a magyarság bízott az új vezetésben. Az értelmiség jó része a baloldali Magyar Népi Szövetséghez csatlakozott. Vásárhelyre került a magyar egyetem orvosi fakultása, jóváhagyták a Székely Nemzeti Színház létesítését, mely egy év múlva meg is nyílt. A városra ekkor jellemző eufóriás hangulat nyomán a MNSZ itt rendezte országos ülését, ahol kiadták a hírhedt „Marosvásárhelyi kiáltványt”. Az ígéretek ellenére 1947, a párizsi békeszerződés aláírása után megkezdődött a nemzeti kisebbségek felszámolását célzó politikai irányvonal. A folyamat a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es létrehozásával néhány évre megakadt. Marosvásárhelyt ekkor Kolozsvár rovására fejlesztették, magyar kulturális intézmények szerveződtek. Számos író költözött a városba (Sütő András, Székely János, Kemény János), míg mások itt nőttek íróvá (Vári Attila, Bartis Ferenc, Markó Béla). A színházi, zenei és képzőművészeti élet is rövid virágzásnak indult. A 60-as évektől kezdve megindult a tartomány, így Vásárhely elsorvasztása, s a megye- rendszer bevezetése után megkezdődött a város szervezett elrománosítása. A következő évtizedben megszűnt a színház, a Teleki Könyvtár, az Orvosi Egyetem önállósága, s fokozatosan megszűntek a magyar iskolák. A zaklatások és létbizonytalanság közepette mind többen távoztak el a városból is. Drámai hangú Sütő András üzenete: „Maradok, másként nem tehetek”. Mára átalakult a város képe is, a történelmi múltat idéző utcaneveket megváltoztatták, a régi házak helyén új lakótelepek nőttek ki, betelepített idegen lakosokkal. Alig két évtized alatt oly 92
