Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Bereznai Zsuzsanna: A kecskeméti zsidó lakodalom
A sokáig nőtlenül maradt férfiakat és a hajadon leányokat a közösség nem ítélte el, „csak a 30. életévét betöltött lányt egy kissé megszólták, annyit mondtak, hogy nahát!” Az özvegyek házasságkötését is szabályozta a közösség. Az özvegynek a temetés után egy évvel kellett a temetőben a sírkövet felállítania. , A halottat a sírkőfelállításig nem szabad bolygatni”, addig nem lehetett szó újabb házasságkötésről. Általában a halál után egy-két évvel lehetett újabb házasságot kötni. Az első világháború előtti időkig az volt a szokás, hogyha meghalt a feleség, akkor „zsidó törvény szerint” a férj elvehette a felesége lánytestvérét. A Jibbúm V hálícá (jibüm vöhálicó, levirátus) a Tóra előírása: „Ha testvérek együtt laknak és egyikük meghal gyermek nélkül, a meghalt felesége ne menjen férjhez idegenhez, sógora menjen oda hozzá és vegye el feleségül sógorházassággal”2 A feleség halála esetén pedig a sororatus társadalmi előírás jellegű szokása érvényesült, főleg az 1920-as évekig. Ismerkedés, udvarlás A század első felében szokás volt, hogy a zsidó családok eljártak egymáshoz „vizitbe”. Kecskeméten a „vizitidő” vasárnap volt 11 és 1/2 12 között vagy délután öt órakor. „Attól függött, mikor ebédeltek. Uzsonnára hívták meg egymást. Ott volt kávé, bejgli, túrós sütemény. így már minden vasárnap 11-re ki kellett takarítani a lakást. Azután a szülők itt megbeszélhették, hogyha a fiatalok fólnőnek, összeházasodjanak. Meg olyan is volt, hogy az asszonyok összejöttek délutánonként, és egymás között megbeszélték, hogy kit kellene kiházasítani, hogyan kellene összeismertetni a fiatalokat.” A kecskeméti zsidó nőegylet műsoros bálokat is adott, a fiatalok ott is megismerkedhettek. , A jómódú fiatalemberek hozománnyal nősültek, s bál után a fiú anyja levizitelt a lányos háznál, mert az anya nem engedte, hogy a fia olyan lányt vegyen el, akinek nincs hozománya. Mi öten voltunk lányok. Ápám nem kereskedő volt, hanem üzletember, az anyám postamester. Mi nem kaptunk hozományt, nekünk nem tudtak adni. Én is megismerkedtem egy fiatalemberrel a bálon, a bál után vizitelt, de az anyja nem engedte, hogy a fia olyan lányt vegyen el, akinek nincs hozománya.” Kecskeméten házasságközvetítő, a „sadchen” tevékenykedése századunkban kevéssé volt jellemző. Ha „sadchen” hozta össze a házasságot, a fiatalok az esküvőig nem láthatták egymást. A „sadchen” megbeszélte a szülőkkel a dolgot, a hozományt is. De a fiatalok nem járhattak össze, s ha táncos összejöveteleken találkozhattak is, nem foghatták meg egymás kezét, zsebkendővel táncoltak. A hitközség a szegény sorsú és az árván maradt fiatalok kiházasításáról is gondoskodott. A nőegylet a tagdíjakból összejöveteleket szervezett az ünnepeken. Az ünnepen egy-egy szakaszt felolvastak a Tórából. A Tóra-olvasáshoz megtisztelt személynek, akit fölkértek egy szakasz előolvasására, jótékonyságot kellett gyakorolnia, pénzadománnyal. Az ünnepek alkalmával cédulát tettek mindenkinek a helyére, s az elülső helyeket meg kellett fizetni. A cédulára rá kellett írni, hogy mennyit ado71
