Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Nagy Olga: „Lüdérc sógor” vihart arat
# Az Olvasónak tudnia kell, hogy itthon mindig odafigyeltünk árra, amit rólunk írtak. És ízlésünket, felfogásunkat, egész látásmódunkat, bár észrevétlenül, óhatatlanul befolyásolta az ott megjelent kritika. Nos, Ortutay Kallós balladáskötetének méltatása után néhány sorban megemlítette, hogy Kolozsváron még van egy folklór intézet, s ott dolgozik néhány kutató. Faragó kollega még méltató sorokat is kapott, a többieknek csak a nevét említette meg. E felsorolásból én teljesen hiányoztam. Es most a következő láncszem. Elkészült már ekkor, 1972-ben A népmese furfangos hőse: a kópé című fejezet, mely az eltiport ember élniakarását akqrta kifejezni. Bízvást állíthatom, hogy igen érdekes és olvasmányos esszé volt.* Nos, az Utunknak adtam, mely lap - dicséretére legyen mondva - mindig közölt folklórcikkeket is. Nos, az én cikkemre semmi válasz. Felkeresem hát Marosi Pétert s kérdem: mi a cikk sorsa? Mi ilyet nem hozhatunk. Vagy: Nem fér bele a profilunkba - valami ehhez hasonló elutasító választ kaptam, s hozzá égy vigyázatlanul el nem fojtott gúnyvillanást a szemében, s egy fintort a szája végében. Elmondom kedves kolleganőmnek, Vöő Gabinak. Amikor a fintort és a gúnyos villanást felpanaszoltam, azonnal kész volt a diagnózissal:- Hát nem tudod? Most jelent meg a Magyar Nemzetben a cikk Kallósról s néhány szó rólunk. Többen is olvasták, s meg is jegyezték, hogy téged meg sem említ.- Egyedül engem? Ugyan mit jelent ez? Azt, hogy „kint” nem vagyok számon- tartva? 1972-t írtunk akkor. (Rá néhány hónapra viszont megjelent egy általam nagyra becsült itthoni kul- túrtörténész tollából egy cikk, mely gyengéd célzást tartalmazott azzal kapcsolatosan, hogy egyesek a népi furfangot és a ravaszságot dicsőítik. Ez valójában a nép megrágalmazása - ez volt a sugallat. Én mindenesetre megértettem, hogy ez nekem szól.) Nos, ilyen előzmények után történt, hogy meggondoltam: lám csak akadt egy ember, s nem is akárki, Féja Géza, a Viharsarok már fiatal koromban nagyra becsült szerzője, aki megértett! Hát illik, hogy megköszönjem! Csak utalásképpen írom meg, hogy levelemben mennyit mentegetőztem, hogy én nem vagyok már fiatal „káder”, hiszen akkor már 52 éves voltam. így hát nem egy „ígéretes” fiatal sorait olvassa, hanem egy már az élet delén túljutott emberét. De éppen az ő sorai bátorítottak fel arra, hogy ne hagyjam magam, s írjak meg mindent a meséről. Hiszen akkor már kétezer felé járt az általam gyűjtött népi prózai darabok száma. S hogy mégis valamilyen „érdememet” is felemlegessem, megírtam, hogy dolgozom A Hős és világa című kötetemen, s hogy ezen dolgozom, ahhoz ő is nagyban hozzájárult. Hamarosan válaszolt, hogy ő éppen arra akart buzdítani, hogy szintézist írjak a meséről, mert látja rólam, képes vagyok rá. így kezdődött hát barátságom Féja Gézával. Hogy mit jelentett számomra az ilyenféle biztatás, hogy hallgassak „ösztönömre”, s ne törődjek senki mással?! Ez a biztatás valójában mintha a saját belsőmből szólt volna. Ézért megtorpanásokkal, foldhözverésekkel tarkított életutamon végső soron erre határoztam el magam. Vagy mit jelentett az, hogy úgy írjak, hogy mindenki érthesse, mert a folklór mindenkié? Vagy az, hogy a szenvedély nem bűn a tudományos munkában? Vagy mit jelentett számomra az, hogy a terveimet és gondolataimat megírhattam elő* Később a Hősök, csalókák, ördögök című kötet egyik fejezete. 53
