Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Tolnai Ottó: Benes rothadt márványa
Figurájának (hősének) — Benes másik alapképén (grafikában és festményeken is végtelenül variálódik immár, a fűzött, fáslizott és gerincoszloppá csupaszított változatokat is eggyé olvasztva) — csak a hátát látjuk: a világ végén méláz el a nem létező bibliai vizek felett. Háta akár Pilinszky hőseinek a háta, akár a cserepes föld. Beckett is éppen eddig merészkedett. Szerigráfiáin, festményein a durva, nehézkes eljárás, a bitüm, a petróleum és a rozsda közepette olykor valami émelygős édességet érzünk. Marguerite Duras mondja az India songban: „A pestisnek leánderillata van.” A vég színessége sejlik, lobban fel, lobban azon nyomban el. A giccs naplemente mint apokalipszis. Ez már a vég utáni tájkép, amikor már mind felrobbantak a festékgyárak, és nemcsak a kőolaj és nehéz füst, hanem a tömérdek foszforeszkáló ultraviola és foszforzöld is ráfolyik a világra. A gyári foszforzöld égeti ki az utolsó fűszálat. A „festészet” öli meg a festészetet. (Egyébként ez az a momentum, ahonnan ismét elölről kezdődhet a festészet: amikor ismét lehet majd tájat festeni, fűszálat, folyót, állatokkal pásztort, melankolikusan, olyanokat, mint amilyenek Poussin képein láthatók, jóllehet ez a melankólia már túlnani. Ismét lehet festeni, mert már nem lehet lefényképezni, mert elpiszkolódott, kiszáradt, eltűnt, elpusztult. Ez az újrakezdett festészet a világ megmosdatása lenne, úgy, mint ahogyan azokat az olajban vergődő kárókatonákat mosdatták az öbölháború után .. .) No, de még Benes émelygő édességénél tartunk, az apokalipszis giccses nap(hold-, föld-) lementjénél. „Légkör — írja Hamvas Henoch-esszéjében, — amelyben a márvány megrothad.” Gólem 90
