Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Gagyi József: Erzsiké férjhez megy
matematikát; csak nem bolondul meg, amíg a diplomáját meg nem szerzi. A kisebbik, Berci, most megy katonának. De Laci, ő bejelentheti holnap-holnapután, hogy így döntöttünk s úgy csináljuk, s még meg se kérdi, hogy mit szólunk hozzá.” Kopogtatnak. Az idősebb ember nem lép be, áll a küszöbön. A háziasszonnyal együtt kilépnek az ajtó elé, halkan beszélgetnek. Én a főijéről kérdezem Erzsikét. „ó, még érettségi előtt megismerkedtünk. Egy évvel nagyobb, egy itteni barátnőm rokona. Szaklíceumot végzett, a Gábor Áronba (ez a közismert, de nem a hivatalos neve a mezőgazdasági kisgépeket gyártó vállalatnak) esztergályos. Nem a legjobban keres mostanában, nem lehet még tudni, mi is lesz a gyár sorsa, április elején is két hétig kényszerszabadságon volt.” És a lakodalom után? „Keressük tovább a munkahelyet. Én Udvarhelyre költözöm; valószínűleg el tudom intézni, hogy a vállalatom leépítsen, ne én mondjak fel, s akkor egy ideig kapom még a munkanélküli segélyt...” Visszatér a háziasszony. „A férjem sógora volt itt, mondtam neki, de nem akart bejönni. Azért jött, mert holnap meg akarja szántani a kertünket, s kellene hogy menjen valamelyik fiú lovat vezetni.” Furcsa ez nekem, meg kell kérdeznem: hívták-e? Mennyit fizetnek ezért neki? „Nem hívtuk, mert ezt így szoktuk mindig: ő jön s felszántja.” Na de a fizetség? „Tetszik tudni, van nekünk egy földünk, szántóföld, a Király völgyén túl, Gyilkoskőtetején. S ismét egy kaszáló nem messze, Mocsármező tetején. A földek adóját mi fizetjük, de ők használják. Termelnek benne amit akarnak, kaszálják, nekünk ahhoz semmi közünk. De nem adjuk el, mert három fiunk van, ki tudja, hogy alakul, melyiknek lesz kedve gazdálkodni.” Egyre kíváncsibb vagyok: de mit fizet a földekért a sógor? „Pénzt nem ad érte, csak segítséget. Ez olyan közös megegyezés. Nekünk nincs lovunk, de van kaszálónk a Vargyas völgyében. S a tehenünket meg a juhainkat ki kell teleltetni. Mi kaszálunk, és a sógor a szénát hazahozza nekünk. Erdőléskor is őt hívjuk. Ami oda az udvar végébe le van dobva, azt a két szekér fát februárba hozta. Igaz, azt azért, mert a fia házat épített, s az uram meg Laci szerelték a vízvezetéket. Úgy, hogy ezt soron kívül, a szerelésért cserébe hozta. De ősszel, amikor krumplit ásunk, és haza kell hozni a zsákokat, akkor is neki szólunk.” Szóval: kölcsönösségek. így szokták meg, ez a természetes. De honnan tudják, hogy ki kinek éppen mennyivel tartozik, hogyan tartják nyilván? „Hát tudjuk. Mindenki igyekszik, hogy segítsen a másiknak. Itt nálunk azt szokták mondani, hogy a szőrszálat nem hasítjuk el. Nem emlegetjük állandóan, hogy tartozik vagy nem...” Újra Erzsikét faggatom: és a stafírung? „Eleinte pénzt tettem félre. De aztán kezdődött ez az új világ, emelkedni kezdtek az árak, muszáj volt vásároljunk. Vettem mosógépet, konyhaszekrényt, hálószobabútort. Könyvespolcot meg könyveket, amit láttam s tetszett, s éppen volt pénzem rá, azokat megvettem. Még csergét szerettem volna venni, de arra már nem jutott.” A háziasszony megemeli a nagyágyat takaró csergét: „Tudod ezt hogy csináltuk? Összebeszéltünk M.-né komámasszonnyal, mert neki is kellett volna egy, és én mondtam, hogy Középszegbe G.-éknél láttam olyant, hogy az nekem is tetszik, és neki is tetszene. Elmentünk együtt, megmértük, megkérdeztük, mennyi gyapjú kell hozzá. Nekem nem volt annyi, amennyi kellett volna, de neki több volt, adott. A boltban vettük a felvetőhöz a pamutot, pénzbe csak az került. Aztán nekiálltunk: én csöllöttem a gyapjút, s ő szőtte. Egy hónap alatt megvolt a két cserge. Szép, igaz-e?” Erzsiké is emelgeti a csergét. „Szép. Ki tudja, keresztanyám, nekem lesz-e az életben ilyen. Ami anyósoméknak van, az most jó kell hogy legyen nekem is. Ugyanott lakom, ugyanazt a kenyeret eszem. Mondta anyám, mikor maga sütött, 38
