Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Káli István: Köz-elmúltam
megismerkedhessen, ráadásul tudott volt, hogy törvényszéki ügyekben is jól tájékozott, a neje hivatásos bíróként dolgozik ott. K. I. nem kérte, hogy erkölcsi vizsgát tartva megjelenjen a törvény előtt, csak írásban igazolja az igazolandót. A tanúskodásra menendő úr nem lelkesedett ugyan, de másnap hajnalban alkalmat keresett egy diszkrét beszélgetésre, tudatva, hogy írásos nyilatkozata a törvény előtt nem érvényes, amennyiben a városban tartózkodik, de különben is „odafenn” mindent alaposan meghánytak-vetettek, a cirkuszt végigcsinálják, de - bár „szörnyű” nagy a nyomás - elmarasztaló ítélet csak a vád által bemutatott, tényleg hiteles, írott dokumentumok esetében lehetséges. („Gondolom, tudod, hogy itt nemcsak a te presztízsedről van szó.”) Az általános románellenes magatartást két másik román tanúvál (Suteu loan és Rodica, mindketten volt munkatársak) igyekezett visszaverni, a március 20-ára vonatkozó gyalázkodásokat három olyan tanúval, akikkel aznap együt volt, illetve többször találkozott. Nem tartotta szükségesnek felkészülni a legalávalóbb támadásokra, a legsze- menszedettebb hazugságokra. A puszta tény, hogy az ügyet a per második napján, január 22-én már a Törvényszék dísztermében tárgyalták, sejtetni engedte, hogy a kimondandó ítélet nemcsak a törvényesség szempontjából fontos. A tárgyalás különben a legtermészetesebben folyt le, annak ellenére, hogy váratlanul egyetlen vádpontra, a kenyérgyári sztrájkra összpontosult. A vád tanúi- a kenyérgyár három román munkása például - sorozatos ellentmondásokkal nevetségessé tették magukat (mindhárman a nap három különböző szakában látták ott a vádlottat, egyikük személyesen hallotta uszítani, a másik a hangszóróban ismerte fel a hangját; egy Vuta Aurel nevű (azóta már hivatásos hamis tanúnak ismerjük, több koncepciós jellegű perben tanúskodott a magyarok ellen) azzal vádolta K. I.-t, hogy ő követelte 90 januárjában a román polgármester leváltását és helyettesítését magyarral, valamint azt, hogy a románok mindenike, aki közhivatalt tölt be, tudjon magyarul. Mindez olyannyira visszataszító volt, hogy egy adott pillanattól a nagyszámú hallgatóság megrökönyödésére, a bírónő időnként már- már gúnyt űzött belőlük; a védelem tanúinak meghallgatása azután már egyszerű formaságnak tetszett, a mozaikokból összeállt az igazság képe, s a tudvalévőén szélsőséges Vatra-párti ügyész is zárszavában a vád elvetését, az óvás elutasítását kérte, mint a választási törvénnyel ellentétest. Az ítélethirdetést másnap reggelre ígérték. A tárgyalás során az ügy annyira egyértelművé lett, hogy az ítélet tartalma felől senkinek nem lehetett kétsége. Annyira nem, hogy még a vád két legvérmesebb képviselője is - a már említett Judea ezredes meg Suciu T. Vasile nyugalmazott rendőrezredes urak - délután fél öt tájban, amikor a tárgyalóterem kiürült, megpróbált barátságosabban közelíteni a per alanyához. Egyik a sunyi politikus - Judea: „Ilyen a politikai küzdelem, az ember mindent megkísérel megtenni a győzelem érdekében!” -, másik a vak és vad szenvedély - Suciu: „Maga legyen az első magyar, aki egy román segítségére siet, ha látja, hogy egy másik magyar támadja meg őt!” - szemszögéből. Es mindkettő barátságosan parolára nyújtotta kezét annak, akire közel öt órán keresztül a világ szinte minden lehetséges piszkát ráhord- ták. A másnapi ítélethirdetés természetesen elmaradt. És harmadnap is úgy kellett- az igazságügy-miniszternél közbenjárva - kikövetelni, hogy írásban adják az ítéletet (magától értetődő, hogy elmarasztaló volt), az ország legfőbb ügyésze csak így fellebbezhetett a megszabott határidőn belül a törvénytelenség ellen. 25
