Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Káli István: Köz-elmúltam
II. FÉRFI (középkorú, hidegen) „Megöllek, de akkor sem leszel ebben a városban polgármester.” III. NO (negédesen, fiatalságára jellemző átszellemültséggel) „Látja, uram, maga azt mondja, a családja után magának ez a város a legfontosabb, de nekünk szentebb ez az egész ország. Érti, hogy mi a különbség?” IV. FÉRFI (harmincon innen, gyűlölettől homályos tekintetű) „Ugye megismersz, te szar? Ugye, beismered, hogy te dobtál fejbe egy kővel húszadikán?!” Túl van a sokkon is, ami az országos főügyész fellebbezése utáni tárgyalást követte: mivel három bíró helyett csak kettőt jelöltek a tárgyalásra (mert egy megyei Törvényszék éppen egy ilyen esetben téveszti el az előírt perrendtartást?!), a három órás, procedurálisan hibás eljárás megismétlendőnek találtatott; az ítélethirdetés helyett' tehát újabb tárgyalás következett - immár három kirendelt bíró jelenlétében -, amelynek során ugyanazokat az aljas és hamis vádakat kényszerült végighallgatni, s közben még a közvetlen védekezés lehetősége sem adatott meg neki. Ha nem tartanám utólag megválaszolhatatlannak a kérdést, bizony rákérdeznék az ott ülő önmagámra: hogy tudsz még szótlanul viaskodni indulataiddal, hogy lehet mégis reménnyel rezdülni mindarra, ami elhangzik és történik, a legkilátás- talanabb pillanatban is óhajtani-akami az igazság győzelmét? Annak ellenére, hogy jónevű ügyvéded (egyben parlamenti képviselő is), már a bírák bevonulásakor kijelentette, „vesztettünk, ezek mindenikét néhány hónapon belül nyugdíjazzák” (azaz mindegy nekik, hogy milyen ítéletet hoznak). Állandóan fülembe cseng a harmadik menetben elnöklő, Pantea nevű ősz bíró fura összefüggéseket rejtő felvezetője és utána a kérdés, az egyetlen, amelyre a per alanya közvetlenül válaszolhatott: „Én románként magyarul tanulva voltam ösztöndíjas a horthysta rendszerben, mert kitűnően helytálltam. Maga miért akar ebben a városban polgármester lenni?” Számtalan válasza lett volna rá a kérdezettnek. Készült belőle. Jó előre feltette magának a kérdést, hogy valóban, miért is fontos számára Marosvásárhely polgármesterének lenni? Hiszen az nem lehet igaz, hogy csupán azért, mert őt a románok egy része is elfogadta volna - kézfogásra nyújtott kezét soha nem toldotta meg egy határozott lépéssel -, és az sem igaz, hogy majdnem két évtizedes gyártásvezetői tapasztalatából kisugárzott néhány eredetibb elgondolás, amellyel segíthetett volna a totalitarizmusba belekövült helyi közigazgatás megújhodásában. És nem is volt igaz. Belátta gyarló hiúságát, az a hízelgő helyzet volt a döntő, hogy száznyolcvanezer ember egyetlen kiválasztottja lehet. Hogy dicsőség és megtiszteltetés az első szabadon választott utódja lenni ama híres polgármesternek, dr. Bernády Györgynek, aki a maradisággal élet-halál harcot víva varázsolt igazi várost a sáros, jelentéktelen iparosfészekből, olyan nagyságokat nyerve meg a cél érdekében, mint az építész Kós Károlyt, Komor Marcellt, Jakab Dezsőt, Thoroszkaa- Wigand Edét, a festő Körösfői-Kriesch Aladárt, a szobrász Nagy Sándort, Roth Miksát, Sidló Ferencet, Kallós Edét. De felismerte azt is, hogy a megdicsőülés esélye csak ötvenszázalékos. (Lehet, hogy akkor is fenntartások nélkül adja a nevét, ha csak arra kell, hogy a dühöngő másik, a hatalmat bitorló szélsőséges, román álelitnek kéznél legyen valami, amit büntetlenül a sárba taposhat, miközben kipukkasztja a saját indulattal, gyűlölettel teli méreghólyagját is. Ákkor is tehát, ha a megdicsőülés esélye csak egyszázalékos.) A számtalan válaszlehetőség közül egyetlennek volt értelme: egy utolsó kísérlettel meggyőzni a bírákat, hogy nem az előre megfontolt szándékkal elkövetett döntésük az érvényes, hanem az, amely a per alanyának tartásából, nyugalmából, hangjából, szavaiból következtethető. Normális halandó nem is gondolkodhatott 22
