Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 11. szám - Bogdán László: Mit látott Diogenész a sarokban és a szomszéd szobában
télyiruhás asszony, legyezővel mutatja, mi telt el, mennyi van még hátra. Lehet, hogy fekete kocsi halad el a ház előtt, s Diogenész félszemmel a sarokban heverő összepakolt hátizsákjára pislantva, azt figyeli, hol áll meg? Az idő borostás arcú, öregedő férfi, rosszkedvűen dörmögi, nem kell idegeskedni polgártársak, egyszer mindannyian meghalunk. És rágyújt, Mahorkát szív, ő maga sodorja, újságpapírba... Ha a szomszédasszony érkezik meg, Diogenész parazsat vagy kovászt ad neki, s közben arra gondol, mi lehet a szomszédjával, az asszony férjével? Ha túlélte a háborút, akkor hadifogoly, s ez szintén nem rózsás állapot, de legalább életben van. Egy kis szerencsével, szorong tovább Diogenész a szívében, életben is lehet, törheti a követ valahol az elágazó utak mentén, szenet bányászhat a Donyec medencében, döntögetheti a fákat Szibéria végtelen erdőségeiben, ahol nyáron meleg van, télen hideg, s ha az embernek fia nem gondolja át kellőképpen, még azt sem tudhatja hirtelen eldönteni, merre is van az otthona? Lehet, hogy mégis Lukács elvtárs jön meg, nemrég nevezték ki falura, vezetőnek, s most felméri a terepet, ismerkedik az emberekkel. Diogenész régi harcostársa, többek között Spanyolországban is harcoltak együtt a fasiszták ellen, ha erről most mindketten jól felfogott érdekből hallgatnak is. Ez a derék, kedves elvtárs, régi harcostárs, volt vasesztergályos jön el most Diogenészhez beszélgetni, egyelőre egyedül, és az öreg falusi bölcs, a falusi jövendő egyik letéteményesének világít most lámpájával, kedvetlenül, de belső titkos örömmel mondja: isten hozott kedves Lukács! Feltűnhet, hogy ez már Lukácsként is a harmadik Diogenész hosszú és zűrzavaros életében, amelyben csak egy biztos pont van: az eszme: mint mágnes az üveglapra szórt vasreszeléket, tartja egyensúlyban ezt az életet. A harmadik Lukács, ha az evangélistát nem számítjuk, aki viszont gyermekkorában jelent meg álmában és lomha szárnycsapásokkal repült át egy vízmosáson, s egy rét fölött, a virágok között méhek dongtak és seregélyek repültek laza csapatban az evangélista körül. Lukács tábornok viszont elmondotta Granadában, egy gyönyörű reggelen, támadás előtt, hogy gyermekkora óta szalonkákra szeretne lövöldözni, ez minden vágya! Diogenész akkor illő tartózkodással, de szíves szóval csábította falujába a tábornokot, nálunk sok szalonka van, mondta gyorsan, nálunk vannak szalonkák! és amikor a tábornok haláláról értesült, őszintén elszomorodott: no Zalka Máté sem lő Erdélyben szalonkát. A népbiztost viszont nem szívlelhette túlságosan, németes kiejtéssel beszélt, s közben nem nézett az ember szemébe, mintha mindég másutt lett volna, azért nem is igen csodálkozott azon, hogy később „átment” a német pártba. Igen, ha a városi elvtárs jön, akkor lehalkított hangon spanyol élményeiket elevenítik fel, s Diogenész óvatosan fejtegeti, hogy szerinte a vezetők féltékenysége, karrierizmusa és a tábornokok széthúzása lehetett a kudarc legfőbb oka, a széthúzásról most nem is beszélve. De nem, mégsem a városról átmenetileg falura került elvtárs jön, hanem valaki másnak a bakancsa alatt csikorognak a kavicsok Diogenész rendben tartott udvarán, s az öreg egy pillanatra azt gondolja, talán mégis Guttmann úr érkezik, mostanában nem érezte jól magát, el-elfeketedett előtte az új világ. Mégis a finánc jött meg, Diogenész tölt neki, ő maga nem él vele, most lefoglalja a paraszti jövendő. 5
