Forrás, 1992 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 10. szám - Szekér Endre: „Minden napló menekülés” (Márai Sándor naplója 1958-1967)

„Minden napló menekülés”

Márai Sándor naplója (1958-1967)

A Nyugat 1935. decemberi számában Márai Sándor Jules Renard naplójáról ír. Többek között arról vall, hogy az irodalom áldását titokzatos tavak és tengerszemek táplálják. Ilyen sokáig nem ismert tengerszemnek nevezi Renard naplóját, mely írója huszonhárom évéről számol be. Kiemeli a napló első és utolsó bejegyzését: Renard először Baudelaire-ről vall, majd rossz egészségi állapotáról a mű végén. Márai észreveszi a napló érzékenységét, a lélek rejtett rezdüléseinek ábrázolását. Renard „idegrezzenéseiről”, önvádjairól, sóhajairól, „kétségbeesett felkiáltásairól” stb. számol be. A magányos író még a naplója előtt sincs egyedül, hiszen tudatosan vagy be nem val- lottan mindig az olvasóhoz is szól. Az egyes ember az egyes emberhez, ezért állhat oly közel hozzánk a napló írója. Márai az írói magatartásra is figyel: „minden napló menekülés”. Renard is igyekszik kizárni a külvilágot, a közeli barátokat és az ellenségeket, a kavargó viharokat, észrevétlen külső behatásokat. Egyedül szeretne lenni: a maga kételyeivel, gondolataival, megállapításaival, véleményeivel. Márai az Eg és föld prózakölteményeiben is vall a naplóforma gondjairól, a mindennapi feljegyzések nehézségeiről, a mesterség kényszerűségéről, a természetes írói hiúságról, az őszinteségről, az igényességről. „A napló, a legbizalmasabb is, mindig az emberiségnek készül, s ezért talán őszintébb, ha őszintén bevalljuk, hogy nem .tudunk egészen őszinték lenni, írók, semmiféle írásunkban, leveleinkben és naplójegyzeteinkben sem” - állapítja meg.

„Minden napló menekülés” -, emeljük ki e rövid megállapítást Márai Renard-esszé- jéből. Igen, Márai is menekül a naplójához az amerikai emigráns-lét környezetéből. Menekül írói álomvilágába, emlékei közé, Európába. Menekül az írói mesterség műhelytitkaiba. Menekül a művészet maradandó értékeihez. Vall az író hazugságairól, a „szeretet nélkül írt” könyvekről, az úgynevezett „árulkodó írásokról”, a szellemi ágyrajárásról, a költészet lefordíthatatlanságáról stb. Eltűnődik azon, hogy minden életművet húszévenként „tatarozni” kellene. Sőt „minden életművet kétszer kellene írni: egyszer fiatalon - és másodszor, hatvan után.” Goncourt naplóját olvasva veszi észre, hogy a régi naplóírók még emberibbek voltak, „mint ma a tollforgató szemtanúk.” Bár nem felejti a régi és a mai írók „marcangoló” vitáit, de hozzáteszi, hogy az „írástudó akkor még élettudó is volt. Ez ma ritka.” Thomas Mann posztumusz műveiben az író kritikátlanságát veszi észre: „a kommunisták iránt csaknem szenilisen elnéző.” S egy érdekes megjegyzést tesz: a Thomas Mann-i életmű a Szovjetunióban esetleg pasztemaki sorsra jutott volna. Szereti Camust, aki „az első szóval, mint egy gyufaszállal, megvilágít a sötétben egy világot, ahol csak ő ismeri a járást.” Többször hivatkozik Huxleyra, Julien Greenre, Bla- ke-re, Saint-Simonra, Montherlantra, Lám- pedusara, Graham Greene-re, Hemingway- re, Roger Martin du Gard-ra stb. Fel sem lehet sorolni az idézett írókat. A magyar irodalomból legtöbbször Arany Jánosra hivatkozik: a hatalom kapcsán a Buda halálából idéz, a tengerről Arany hasonlatai jutnak eszébe. így kezdi naplójegyzetét: „csodálatos Arany”. Aztán „felülmúlhatatlan- nak” nevezi, akivel csak Mallarmé vetekszik. Márai másik legkedvesebb magyar írója Krúdy Gyula, kiről külön könyvet is írt Szindbád hazamegy címmel. Naplójában vall Krúdy „történelmi” regényeiről, a cselekmény mögötti mítoszról, Mohács világáról. Másutt azt állapítja meg, hogy Krúdy Ady-portréja mélyebb, mint az irodalomtörténészek munkái. A harmadik helyen pedig Krúdy hasonlatairól szól. Észreveszi azt, hogy Krúdy sohasem állít határozottan valamit, hanem újabb és újabb hasonlattal teszi érzékletesebbé, festőivé, plasztikusab- bá műveit. A valóság és a vízió fonódik össze hasonlataiban. Aztán kiemeli Krúdy életművét, mely a halála után fényleni kezd, mint Van Goghé vagy Bartóké. Márai író-kortársai közül szeretettel fordul Ba- bitshoz, akinek Jónás könyve című művében „vonzó gondatlansággal”, „nagyúri” gesztusokkal találkozunk: „Nem törődik a prozódia szabályaival, mint egy nagyúr, aki tudja, hogy ingujjasan is nagyúr.” Szívesen olvassa újra Kosztolányi posztumusz írásait írókról, művészekről. Úgy érzi, mintha egy zoológus érdeklődésével járna közöttük, rács nélkül szemléli az állatkert vackait.

87