Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 6. szám - Szakolczay Lajos: Szellemi haza
tudatta: azért nincs helyem a Kortársnál, mert ama nevezetes ordítás nemcsak ordítás volt, hanem tudatosan előkészített tiltakozás is. így akartam mindenkinek tudtára adni, hogy nem értek egyet az MSZMP épp aznap kezdődő XI. kongresszusával. Boldog békeidők! Amikor még valamely levél ereje fölért egy tankéval! Ajándék Tolnai Ottónak Krisztus arcú újvidéki barátom, akinek nemcsak művészetében, de lényében is van valami megnevezhetetlen varázs, gyakran bukkant föl nálunk. Sok műfajt meghódító költészetének egyik „alfejezete” volt a csavargás — a legnagyobb kultúrcsavargók közé tartozott, akiket ismertem —, egy kiállítási tárgyban, egy színházi előadásban, egy, antikváriumból megvásárolt könyvben is a Tengert akarta látni-tapintani. Azt a megnevezhetetlen azúrt, melynek birtokolhatatlan-birtoklása ugyan valamelyest kielégítette végtelenségérzetét, de sohasem pótolhatta az igazi vágyat: egyesülni evvel az ég kékjéből, a tenger átlátszó vízfelületéből idecsöppent színnel! A nyolcvanas évek elején különösen sokat voltunk együtt — Budapesten, Újvidéken, Belgrádban. Ottó feleségével, Jutkával együtt (aki félelmetes sofőri képességét azzal is bizonyította, hogy egy alkalommal autójával a metró lépcsőjén is le akart gurulni), jött, mint a vihar: — Na szevasztok, hová menjünk? — Es mentünk. Kiállításra, Illés Árpád műtermébe, színházba, moziba, fumi a békásmegyeri hegyoldalba. Jó nagyokat ettünk, röhögtünk, élveztük a negyvenévesek sóhajnyi fiatalságát, amikor még nem fájt itt, nem húzott ott. Amikor még a tenger, ha kis önbecsapással is, közelinek, elérhetőnek látszott. Ottó a kezdeti Symposionos föllendülés után valójában ekkor érkezett meg a magyar irodalomba. Drámáját, a Végeladást, bemutatta a kecskeméti Katona József Színház is — nagy hatású budapesti vendégjátékkal —, válogatott verseskönyvét, a Vidéki Orfeuszt pedig a Magvető jelentette meg. (Egy éjszaka állítottuk össze a tartalomjegyzéket a Hegyalja úti legénylakásomban.) Volt öröm, volt siker, lehetett miben lubickolni! De a valóságos fürdőzést sem vetettük meg. Minthogy tűzött a nap — irány — gyerekestől a Pünkösdfürdői strand! Mindig tudtam, hogy Ottó, örökifjú avantgárdként, a hapeningnek is híve, ezért — szegény ember vízzel főz — egy különleges ajándékkal leptem meg. Amíg a Tolnai-gyerekek, Szabolcs és Lea a kismedencében fürödtek, az asszonyok a pokrócon feküdve napoztak, nézelődtek, s Tolnai is el volt foglalva valamivel, rövid időre magukra hagytam őket, s odasiettem a hangosbemondóhoz. — Kérem, mennyi idő múlva tudna közölni egy fontos felhívást? — kérdeztem a forintokat egymásra rakosgató asszonytól. — Nagyon sokan vannak ön előtt, talán egy negyedóra múlva. Miért, miről van szó? — Egy fontos közlést kérek: „Varga Boriska várja a pokrócnál Tolnai Szabolcsot. (Lányom az idő tájt még csúszó-mászó korban volt.) S még valami, és rámutattam a kézzel írt papírlapra, melyen nagybetűkkel ez állt: Határ Győzőt várják haza! — Ki ez a Határ Győző? — Az apósom, kérem szépen. Borzalmasan kényelmetlen helyzetben vagyunk, hiszen elkódorgott az öreg, magával vitte a kulcsot, s mi itt állunk a gyerekekkel, és nem tudunk a lakásunkba bemenni. — Rendben van. Hamarosan be fogjuk mondani. Alig értem vissza barátaimhoz, amikor a hangszóró közölte: „Varga Boriska várja a pokrócnál Tolnai Szabolcsot”, s utána erélyes hangon: — Határ Győzőt várják haza! Határ Győző — ezt már a hangosbemondó tette hozzá —, sürgősen menjen haza! 109 \
