Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 3. szám - Horpácsi Sándor: Kontúrok (Lehoczki Károly: Magam tükrében)
maradtam” (Mindszent a falumban ). Ez a helyzet hozza magával a következőt: „Most, hogy sehová nem tartozom, /ki tudja, mivé kellene lennem? /Én ritkább erdőt /képzelek s bele igazi vadat, /élőn, elevenen”. (Ritkább erdőt képzelek.) Az erdő azonban nem válhatott átláthatóbbá, ellenség és ellenfél is egybemosódott továbbra is a homályban, s mindegyre azt kellett tapasztalni, hogy „Valami furcsa történik velünk, /mindkét lator a bal oldalon.” A költői világkép módosulását ebben az adott léthelyzetben jól példázza két vers: a kötet elejétől az Advent, a vége felől a Vakjátszma. Mindkettő az Istent szólító, vele perlekedő költemény, de mennyire más hangsúlyokkal! Az Advent a Nagy László-i „egyetemes tél” képzetét teszi sajáttá, amelyben a születés, a csoda adhat segítséget: „add hát jelét nagy jóságodnak: /ha kell, csak a végén haljunk...”, s a verset a legnagyobb kérés zárja: „üdvösséged add nekünk, Uram”. E bizakodásra kész hangvételt és szemléletet szinte visszavonja, már címével is a Vakjátszma, ahol nem a kérlelő, hanem a számonkérő, nem az önkicsinyítö, hanem a vers címzettjét kicsinyítő magatartás dominál. Vakjátszma lett a népek élete, mert „nem jól intézted ügyeinket uram”. Ebben az Úrban az Isten- és a Jézus-képzet szinte azonossá válik, de az Adventhoz képest elég erős az elmozdulás a biblikusságtól. Itt már nem a megváltódás, hanem annak lehetetlensége válik hangsúlyossá, s a számonkérés, értelme szerint az emberiséget irányitó, korlátozó bármiféle hatalomhoz szól: „hagyjál hát bennünket boldogulni / kicsit s tedd próbára most már magad / mi lenne mi lenne közöttünk veled / ha lehetne lábad arcod és kezed / várj hát kézzelfoghatóvá ha mersz / a változtatásra felkészülhetsz / s ami írva vagyon az írások szerint / ideje volna bizonyítanod már /hogy / szakasztott mása az életnek a halál/ I VÁLJ HÁT KÉZZELFOGHATÓVÁ HA MERSZ / ha még vagy . ../ figyelsz te egyáltalán?!” Ha az eszme, a hit szintjén értelmezzük e verset, akkor a bizonyosság, az igazolás utáni vágyakozást szólaltatja meg, a modem ember mind komorabb kételyét, ha a hatalom szintjén, akkor az ember elementáris szabadság és boldogság utáni vágyakozása sugárzik felénk. S az egészben nincs, nem is lehet feloldás, hiszen az ember számára többszörös vakjátszmáról van szó: sem azt nem tudhatja meg, hogy „szakasztott mása az életnek a halál”, sem azt, hogy vajon szakasztott mása-e az embernek az Isten, illetve az Istennek az ember. Ebben a teljessé növő bizonytalanságban valóban „minden megeshet”, azaz megeshetne, ha nem volna olyan ember is, aki azt vallja: „szerepet vissza nem adunk”. A nézőtér, a forgószinpad, a sugólyuk, a díszletek, a jelmezpróba, a függöny, a bemutató előadás, a díszelőadás képi kellékei a játéknak., amely maga az élet, s amelyben megválaszolandó a kérdés: „Mi van a szó és a tett között.” A szó verssé állandósulva tett lesz, s ennek véghezvitele az a szerep, amelyet nem szabad visszaadni. A szerep az élet formája, a vers a tartalma, a lényege: „én beleszülettem ebbe a télbe / ahogy benne vagyok már minden / versben a megbújt ékezetben a sorban / a megszámozott írógépben de hiába / javíthatatlan sűrűn megugrik / előreszalad körülbelül így / sűrűn megugrik akár a végre / nyugalmat is árasztó éjszaka / és micsoda égi furcsa játék / beleszülettem ebbe a versbe” (Magam lexikona). Vasy Géza Kontúrok Lehoczki Károly: Magam tükrében Néhai költő barátaim emlegették csúfolódva, hogy „a kritikus nem verset olvas, hanem (vers)- kötetet”, s ezért nem érti a verset”. Picinyke igazság van is ebben, mert ha látni akarjuk a fától az erdőt, akkor egy ismeretlen költő (esetünkben Lehoczki Károly) kötetét a legjobb egyszerre, együltünkben elolvasni, mint egy regényt. Az így kirajzolódó és megrajzolható kép sommás lesz, ezt nem szeretik a költők! — de a kritikus tévedése nemcsak őt magát jellemzi, hanem elemzése tárgyát is, magát a kort is, amelyben íródott. Mindezzel persze nem akarom — hiszen nem is tudom — elhárítani Lehoczki Károly rosszkedvét, bizalmatlanságát „a” kritikával szemben, amelyre néhány epés megjegyzésétől, félsorából következtetek. Tudom, a jóindulatát se nyerem meg (azt se kérem ingyen), ha egyetértek a rosszkedvével. A vers primer műfaj, a kritika secunder. Egyfajta „fordítói tevékenység”, mert értelmez, a minőségileg megfogalmazott élményt ülteti át értekező prózára. Ez pedig lényegesen kopárabb, egyszerűsítőbb, bőbeszédűbb, mint maga a vers. Nézzünk példát! Ha azt mondom, hogy Lehoczki Károly rosszkedvű, a világgal és önmagával is elégedetlen középkorú férfi, akkor ezt nem lehet(ne) leírni egy házassághirdetésben. Legfeljebb árnyalni lehet, s elmondani, hogy ez a sokat megélt ember magányos, kedveli az iróniát, öniróniát. Ez teszi csúfondárossá, olykor afo- risztikussá, mint Simonyi Imrét. Nyelvi kifejezőereje nem a költői képekben van, hanem a következetesen végigvitt logikai játékban, bukfencben. Ez az erős maszkulin jelleg inkább elrejti, mintsem megmutatja az érzelmeket. Ady Ugarán vagyunk, ahol a költő „káromkodik vagy 85
