Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 10. szám - Mák Ferenc: A rejtőzködő öntudat

embereket vagy „államalkotó elem”-nek tekintette, vagy nem — sok esetben meghatározta nemcsak az egyének, de a családok sorsát is, hogy ezzel egyszerre vagy fölemelje, vagy a létbizonytalanságba taszítsa őket. „A menni és maradni kérdése — emlékezik Herceg János — a háború befejezése után két-három évig időszerű maradt, csak a menési vágyat lassítva és csökkentve a múló időben, s a határon túlról jövő hírekkel, melyekben a vagonlakók ijesztő sorsa is helyet kapott.” S ha a hivatalnokok mindezek ellenére mégis útra keltek, a „derék iparosok” többsége maradt. Maradtak, mert minden kényszerűség ellenére is otthonuknak érzik a vidéket, magyarok, szerbek, németek, zsidók, bunyevácok, sokácok közös világának. S az emlékezet, ha lehet még színesebbre varázsolja a ma már csak a lélekben őrzött csodás világot. Doroszló, Bácskertes és Bezdán „volt a három »színtiszta« magyar falu a Zombort körülvevő népek tengerében, szokás, viselet és életforma megannyi eredeti jelével, úgyhogy a háború után nem csak a tanfelügyelők, jegyzők meg szolgabírák dolga volt, hogy Bácskertesen felfedezzék az elmagyarosodott szlovákokat, Doroszlón a németeket, ha nem is tudtak már németül. A nagy történelmi vándorlásban talán csak a zsidó boltosnak elnézve a származását, figyelmen kívül hagyva, hogy legtöbbje holtáig magyar maradt, szegény.” Csupán a németek maradtak meg a maguk elzárkózott világában, s nemigen járultak hozzá a „vidám, népi kavalkádhoz, pedig itt voltak, falvaik egész koszorúja vette körül Zombort. Talán azért, mert minden népnél inkább magukban éltek, csupán a szomszédos parasztsággal érintkezve, úgyhogy azok nem is feledkeztek meg róluk később, szekérszám vitték nekik az élelmet a gákovai táborba, kitelepítésük átmeneti helyére, a sztapári meg a sziváci szerbek is.”

De nem csak e színes közösség emléke tér meg, hét évtized múltán is békét hozva az emlékezetnek, de feltűnnek a táj, a vidék feledhetetlen alakjai is, Tillinger Rezső a kőfaragó, Scheer Henrik a festékes, a mesterségükre büszke iparosok és kereskedők, s a művészvilág szellemében mérhetetlenül vidéki, de becsvágyában egeket ostromló alakjai, Pataj Sándor a költő és lapkiadó, aki egymaga írta és szerkesztette — s valószínűleg egymaga olvasta is — az Igazság című lapját, s aki vitáit mindig elegánsan intézte el, mint azt az utolsót is, ott a trafikban: „Le style, c’est l’homme! — Azzal egy érzelmes pillantást vetett Gering Micire, s eltűnt a korzó őszi ködének fái alatt, hogy majd húsz évvel később lássam viszont Pesten Lazarevics csemegeüzletében a Rákóczi úton, amíg kimérték neki vájpapírban a negyed kiló zombori túrót.” De nem kevésbé vonzó Radics György és Laza Kostic költők és bohémek alakja sem. S velük a tudósok népes serege, Bieliczky Károly pénzügyminiszteri ellenőré, aki létrehozta a zombori könyvtár gyűjteményének alapját, s utódai, akik vállalták a nemes ügy továbbvitelét, Heissler Ferenc és Schmitt Jenő, majd a Történelmi Társulat páratlan ügyszeretetről tanúskodó két tudósa, Dudás Gyula és Gubicza Kálmán, s mindenen túl a bölcs öregség már-már mitikus alakja, Margalits Ede, aki kilencvenen is túl,vendégeinek büszkén mutatja azt a kubai szivart, amelyet a fukarságáról messzi földön ismert Deák Ferenctől kapott ajándékba.

Megejtő varázsa egy hajdanvolt világnak, melyre emlékezni becsület és tisztesség kérdése. A háború átvonult a vidéken, országok és birodalmak dőltek össze, s a helyükbe újak születtek, úgy hogy a közösségi élet szellemi-lelki kötelékeit nem tudta megbontani. Idővel az embereknek kellett emberségükben megromlaniuk, hogy az összetartozás fölszámolható, elpusztítható legyen. De Herceg János még annak a világnak az emlékezetét őrzi, ahol az emberi tisztesség kérdése évszázadok örökségére tekint vissza. Egyszeri, megismételhetetlen — s ami a mi szomorúságunk, hogy visszahozhatatlan — csodákról hoz hírt az írói emlékezet: „Egyébként is sajátos hangulata és különös levegője volt ennek a városrésznek, úgyhogy a két háború közötti időben megannyi vidám históriára adott alkalmat a csalóköz és vidéke. A Vadászkürtnek például abban az osztályokat elválasztó és megkülönböztető korában két részlege volt, amelyeket a szálloda kapuja választott el. Egyik oldalán a Kongó, amelyet nem afrikai tájakra emlékeztetőén nevezett el a vidám öngúny, hanem mert nappal kongott az ürességtől, viszont este, amikor asztalait vakító fényár ragyogta be, s a zenekar, élén az emigráns Ember »tanár úrral«, s az édes kis Mancival a zongoránál, belefogott valamelyik operett nyitányába, úgyhogy a költő Huszár Sándor is kitehette maga elé a

47