Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 10. szám - Szilágyi Aladár: Hajnaljáték (elbeszélés)
Szilágyi Aladár Hajnaljáték 1/ alamikor ébredéseim pitymallat-hosszat titokzatossággal teltek; soha- * sem látott világ serkent körébem. Mindig mások voltak a fények, a hangok, a tárgyak, bensőmben ismeretlen surrogások éledtek, végtagjaim valami könnyű közegben lebegve szinte elszakadtak testem többi részétől, majd jómagam énemtől elrugaszkodva figyeltem egy velem azonosnak tűnő kisfiú mocorgá- sát a paplan alatt. Látni véltem, amint a Kopaszhegy mögül pirkadó nap fényei vörösre festik a szobát, a Pallas Nagy Lexikon aranyló bordáin visszaverődve megsuhintják arcomat. A kaktuszok szeszélyes árnyékot vetettek a szemközti falra, rútabbnál rútabb szörnyetegekkel népesült be a tapétarét. A karom magasba lendült, s két fürge ötfejű sárkány cikázott ide-oda a göcsörtös árnyak között. Az imigyen lepergő hajnali órákat át-meg átlengte valami sohasem tapasztalt izgalom: a tökéletes egyedüllét fanyar érzése. Újból és újból megízleltem ezt a kalandot, estelente eljövendő hajnalok igézetével aludtam el, és tudtam, hogy bennem csodálatos ébresztőóra lappang valahol, mely kellő időben, gyorsan felriaszt. Mire a háznép gyarapodó zajokkal ébredni tetszett, féltett titkomat magambazárva újra aludtam. Pedig hamarosan eljött annak is az ideje, hogy megosszam valakivel. . . A Nagy Éhínség idején gyerekeket vártunk Székelyföldről. Már a „Székelyföld” szó is csupa rejtély volt számomra, mert a világ egy távoli, elérhetetlen zugának gondoltam, a „Tűzföld”, avagy a „Fokföld” hasonmásaként, ahol indián, vagy legalábbis néger gyerekek tengődnek rengeteg őserdők közepén. S ez a másik, ismeretlen szó, „éhínség” — kellő borzadállyal töltött el, márcsak hangzása miatt is. Degeszre töltöttem a zsebeimet dióval, aszaltszilvával, kenyérdurcá- val, hogy gyors közbelépésemmel mentsem meg a jövevényeket. Apám s anyámmal sokáig vártuk a távoli vonatot, a peronon ismerősökkel találkoztunk, akik halkan köszöntötték szüléimét, arcukon a várakozás feszültsége mögött valami szomorúság bújkált. Először idősebb, aktatáskás ember toppant elénk, egyenesen apámhoz tartott, „szervusz István” — üdvözölte — „megérkeztünk, hálisten”. A gyerekek szó nélkül összeterelődtek, töppedt hátizsákkal, madzaggal átkötött iskolatáskával a vállukon. Szüléink néhány pillanatig mozdulatlanul álltak, elsőnek én indultam el a kis csoport felé, s a szélen állingálók markába nyomtam kincseimet. „Egyétek-vegyétek” — mondtam mórikálva magam — „ez az én dióm, szilvám kenyerem!” Az aktatáskás tanító minden gyerek neve mellé odaírta a pótszülők nevét és címét. Nekünk egy Mózes meg egy Zsóka jutott. Sokáig méregettük egymást, ikrek voltak, vörhenyes hajúak, szeplősek, nálam idősebbek, olyan tízévesformák lehettek. A fiú neve nem tetszett, rögtön közöltem is vele, hogy így csak egy nagyszakállú bibliai prófétát hívhatnak, mire ő megnyugtatott, hogy náluk annyi Mózes van, mint csillag az égen. Sőt, éppen az én nevemmel van baj, mert olyan név, hogy Kristóf — nincs is. Elöntött a 10
