Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Varga Magdolna: Transzcendens etűdök (Baka István: Beavatások)
akárcsak akkor — vétlen szemlélő marad. Ez az emlék személyes és közösségi egyszerre, csak áttételekkel kapcsolódik a következő kisregényhez, A kisfiú és a vámpírok hoz, megelőlegezve Bakó Imre figuráját és sorsát. (A szerző alakja másutt is fölsejlik az egyes szám első személy használata mellett: a Szekszárdi misé ben Baka Márton szerepel, az előbb említett műben pedig Bakó Imre nagybátyjának, Bakó Andrásnak, illetve költő ősüknek, Bakó Istvánnak figurái mutatnak rokonságot.) Máskülönben a versek mindegyike ismert, így érdemben nem kivánunk róluk írni. Fordítsuk figyelmünket a kötetszerkesztésre! Az epikus művek időrendben követik egymást: 1980, 1981, 1983, 1985 és 1989 a megírás dátuma. Ám ezek a keletkezési időpontok csak a teljes életmű ismeretében mondhatnak többet, akkor talán megérthetjük: miért akkor és miért ezek a művek születtek? Most azonban olyan összefüggésekre hívjuk fel a figyelmet, amelyek e kötet befogadását könnyíthetik meg, (ehhez az egyes műveket a tartalmi sorrendjükkel nevezzük meg). Az első, a harmadik és az ötödik a viszonzatlan első szerelem élmény szálára fűződik fel. A Vasárnap délután olvastakor kíváncsian várjuk a kamaszélmény végkifejletét, amelynek kedvezőtlen alakulását értelmezi a Margit, hogy aztán a visszatérő téma az Én, Thészeusz lapjain kiforogja a megoldást: a kiskatona felnőtté avatását az ölés — ölelés végvidékén. A második és a negyedik művet összekapcsolja a zenei téma (a rekviem), a misztika erős hatása és a történelmi-társadalmi létértelmezés kísérlete. Igaz, a múlt és a képzelet világa objektív előadásmódot követel, ám az időbeli távolság ellenére Séner (Szekszárdi mise) és Bakó (A kisfiú és a vámpírok) monológjai egy tőről fakadnak — s akkor még nem is szóltunk az egyező nevű szereplőkről, műcímekről. Ezt a kettősséget szintetizálja az ötödik: egyrészt mert a kamaraopera témája is ehhez közelít, másrészt a szerző ott fedi fel labirintusos világértelmezését. Az elsőt és a másodikat Isten közvetlen és közvetett beavatkozása fogja össze: a fiú a Jóisten segítségével menekül meg a bűntől, nem lesz részese a doktor Hunfalvy és doktor Magyary elvtársak tékozló rombolásának, Séner Jánosnak pedig Isten követe, Liszt ad elégtételt és föloldo- zást. A harmadikban és a negyedikben a gonosz erők győzedelmeskednek: a puhány könyvtáros Koleszár Bélának, a Margit Mefisztójának marionett-figurájává válik, Bakó Andrást pedig rezignált tehetetlensége juttatja a vámpírsereg vezéri szerepkörébe. Csak az ötödikben, az Én, Thésze- uszban távolodunk el a kétpólusú krisztiánusvilágképtől, ám ez a belehátrálás az ógörög mítoszba nem jelent elidegenedést világunktól, hiszen a helyszín, a szereplők, a motívumok összekötik a többivel. Az első négy műben közvetve-közvetlenül érvényesül a transzcendens világ befolyása, mintegy igazolva a Jóisten szavait: „Ezt az egész emberi világot azért találtam ki, mert már elviselhetetlenül szomjaztam valami transzcendensre . . .” (Vasárnap délután — kiemelés tőlem V. M.). Túlnanról ideát a túl, s ha egyszer Örkény-pózba állhatunk akkor is, ha nem akarunk nevetni, akkor nem is fogunk, mert a korántsem értelmes, áttekinthető világunk csak a nevetés segítségével lehet elviselhető (gondoljunk a Sárdi Főispán- ságra vagy a Bócsai Sógunátusra!). Az ötödik kisregényben tanúi leszünk egy átlényegülésnek: kikről is szólnak a mítoszok, monsieur Lévi- Strauss? A szerző a három személyes vallomást sugalló művében a legszemélyesebb ént „kiadva” ezeket a félelmetes határhelyzeteket a hétköznapi lét szintjéről filozófiai, szakrális magasságokba emeli, ugyanakkor a felhasznált esetek köznapisága, (közönségessége) és az egyes szám első személy minden olvasónak lehetővé teszi az azonosulást, aki ebben a válságos világban, életében támaszt keresve (vagy éppen kérdései elől menekülve) Baka alkotásait kezdi olvasni. A szerző írásaiban nem haladja meg a műfaj (az elbeszélés, a kisregény) eddigi eredményeit, lehetőségeit, nem hágja át korlátáit. Szokványos cselekmény vezetését üdíti A kisfiú és a vámpírok többszólamú kísérlete, eszünkbe juttatva a Vasárnap délután vadászatát, a Szekszárdi mise millenniumi kiállításmagyarázatát. A művek nem akarják meglepni az olvasót, azt kap, amit vár: olvasmányt. Ám éppen ezzel a lefegyverző egyszerűséggel, nyíltsággal vonja varázsa bűvkörébe. A visszatérő témák: a hit, a szerelem az eszmények világa és a valóság kapcsolata átszövődnek az életműből ismerős motívumokkal. Ezt a hangulatot intonálják és erősítik meg a nyitányként is felfogható lírai alkotások. így az egész a toposzok, allúziók, evokációk, reminiszcenciák és déjá vu-k dzsungelébe vész. Azaz mégsem, mert Baka képzelt világában minden szónak pontos helye van, káoszról szó sincs. Példaként idézném a sikeres sokszólamú kísérletek mellett az Én, Thészeusz sötét labirintusát, vagy egy kisregényt, a Margitot. Intellektuális kaland lesz az olvasás, ismeretlen-ismerősünkké válik a diák (Vasárnap délután ), a karnagy ( Szekszárdi mise), a könyvtáros (Margit), a segédlevéltáros (A kisfiú és a vámpírok) és az előfelvételis katona (Én, Thészeusz). Az értelmiségi lét peremvidékén élnek ők, ele- settségük és sebezhetőségük rokonítja velünk, de 107
