Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Mák Ferenc: Álmainkban minden másként van (Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában)
Álmainkban minden másként van Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában Gion Nándor új regényében fontos szerep jut az álmoknak, az esendő, botladozó regényalakok álmaikban a hőn áhított, vigasztaló szépséghez menekülnek, nyugalmat és megbékélést keresve. Álmodnak, ha elviselhetetlennek tűnnek a hétköznapok próbatételei, álmodnak, ha a szeretet- szomj kínozza őket, s álmodnak, ha űzöttségük során a csönd közelébe kerülnek. Ezek az álmok mindig és mindenkor a lélekkel szemben támasztott igényességről szólnak; a szeretetigényről, a valahovátartozás szomjáról s a hazatalálás reményéről. Gion Nándor hősei — a legkifejezetteb- ben Az angyali vigasság „novellafüzére” óta — a belső rend mitikus világához menekülnek, annak reményében, hogy túl a való világ minden kegyetlenségén, végre jók lehetnek, végre magához szólítja őket a Jóság, s hivatásukká válik az irgalom gyakorlása. Börtönről álmodom mostanában című regényének hősei, a Lirikusok is csak jók és irgalmasak szeremének lenni. Ám ennek a jóságnak rettenetes ára van — a világ ugyanis nehezen viseli el a tőle oly idegen jószándékot. .......a Lírikusok unatkoztak, unalmukban több szavalóestet rendeztek a Kultúrkörben, szép sikerük volt, mert szépen szavaltak, de ennek sem tudtak igazán örülni, a teherautókat várták, azt hiszem, kifogyott már az ital- és a cigarettakészletük, így hát elfogyott a pénzük is, és ezt csak részben pótolta a költészet szépsége.” Vezérük Istenfélő Dániel — aki a mitológiai hősökhöz hasonlóan, mostoha körülmények között nőtt emberré, s a kecsketej tette őt „sérthetetlenné”, sebezhetetlenné — „nem volt goromba természetű, a költészetet szerette, a borongós, szép verseket”. Kiss Lajos pedig, aki álmai után a valóságban is megjárja a börtönöket, éjszakánként Thomas Mann műveit olvassa, és várja a sötétben zarándokútjukat járó macskákat. Simokovics úr, a festő Indiába szeremé utazni, hogy megcsodálja és lefesse a Tadzs Mahalt, „előtérben esetleg két-három diófával.” De mivel ismeretei szerint Tadzs Mahalt üzbég kőfaragók építették, Buharába is el kell mennie, művészetük tanulmányozása végett. S ha már ott jár, mi sem természetesebb, minthogy megnézze a halványsárga sivatagi macskákat is. Valameny- nyien tehát a hitüknek lesznek a rabjai, Mindannyian hisznek abban, hogy a hőn áhított szelídséget, jóságot és szeretetet meglelik a költészetben, a diófás tájképben, a távoli vidékek ragyogó békéjében. Hitük oly eredendően tiszta, hogy álmaikat is át- meg átszövi, úgy, hogy a valóság és a képzelet közötti határ szinte elmosódik. Elmosódik, mint olykor a mitológiában, tisztaságba öltöztetve a valóságot, s kínzó gyötrelemmé formálva az álmokat. Kiss Lajos, aki meggondolatlanságból kedvese, Kovács Júlia gyilkosa lesz, szenved a bűntudattól, mégis egy liraian ihletett pillanatában a börtönben is kimondja: „Majdnem boldog voltam . ..” Álmai is a boldogság igényében fogantak: „. . . rendszeresen megjelent maga az üzbég lány, egy nagy víz partján mosolygott aranyfogával, fehér lepedőt tartott maga elé, és engem várt, én meg úsztam felé a nagy vízben, ami lehetett akár tenger is, tó is, vagy nagyon széles folyó, mindenésetre hideg volt a vize, és én szerettem volna minél előbb partra érni és beleburkolózni a fehér lepedőbe, de mire kievickéltem a partra, az üzbég lány lepedőstül együtt eltűnt, én ott álltam vizesen, meztelenül és egyedül, kerestem mindenfelé a lányt, később már azt sem bántam volna, ha helyette Hegedűs Marcella néni kerülne elő és szokása szerint tüzet gyújtana, amely mellett megmelegedhetnék ...” Kétségtelenül a magyar irodalom egyik legszebb álomjelenetét írta meg Gion Nándor. Amikor azonban Simokovics úr barátja mégis kőbe faragta az aranyfogú üzbég lány elképzelt alakját, a sírkövekhez szokott kéz nyomán egy „rücskös szörnyeteg” elevenedett meg. Mert most is mennyire más a valóság vaskos realitása, mint az álomvilág, az ábrándok varázslata, s a varázslat szépbe oltott csendje. Ám amit a börtönjárt ember, Kiss Lajos ösztönösen tapasztal, s csak a rossz érzések, az űzött- ség s a zaklatottság gyötrelmes élményeként tud megfogalmazni, azt pontosan elmondja helyette Blaise Pascal a Gondolatok 126. tételében: „Az ember nem tudja, hol a helye. Nyilvánvaló, hogy eltévedt, hogy lebukott, de képtelen újra meglelni igazi helyét, ezért most mindenütt szorongva és eredménytelenül keresi, áthatolhatatlan sötétségben”. Gion Nándor regényében az egyéni sorsok a pascali gondolat jegyében fogantak. Az a bizonyos, lélekre nehezedő sötétség az éjszaka világa, amelyben élni, lirizálni, álmodni és ábrándozni lehet, keresni a haza és önmagunkhoz visszavezető utakat, keresni a fehér lepellel csalogató, csodás szépséget. A holdfényben osonó macskák hűsége ígér békét; a békét, amelyben Marcella néni is végre felmelegedhet, s elnézheti a maga gyújtotta tűz lángját. Hogy közben a Mágnások bandája fenyegeti az éjszaka nyugalmát, hogy a börtönlakók észveszejtőén büdös pálinkát főznek és csempésznek, hogy politikai 105
