Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - Tóth István Gábor: „Egyszer jövő lesz úgyis” (Markó Béla pályájáról)
A közösség még nem az, idegenkedve szemléli hősét, de a vers végén elindul Körösihez otthontalanságának, kivetettségének identitászavarában. Elindul, fel, a Himalája magaslataihoz, vissza az időben. A „Hát ti hogy kerültök ide?” kérdésre olyan választ kaphat Körösi, amelyre saját sorsa lehet a példázat. A magyarság eredetét a török nyelvből vélte eredeztetni, s e föltételezés bizonyításáért minden tőle telhetőt megtett, mégsem találhatott rá az igazi eredetre. E mostani találkozásért pedig honfitársai teszik meg az utat, s anyanyelvén megszólalnak. Itt teljesedik ki a történelmi idősík, vissza az időben, jövőtlenül. A vers befejező soraiban megszűnik a korábbi versalaphelyzet a közös őrülettel, s a feszültség elsimul. A kivonulás az elembertelenedés feloldására tett kísérlet. A közösség nem bírja tovább, hanem — egy emberként — fájdalmai elől a tébolyba menekül. A gyötrő gondolatok megszűnése csak a téboly testvérisége árán valósul meg. . A többdimenziójú tér-idő ábrázolás, az ellentétes oldalalak megvilágítása, árnyalása fokozódó feszültségben tartják a költeményt. A kérdések, ellentétek erősítik egymást, s végső soron a költemény egészének hitelét fokozzák. A szavak és a sorok erőtere közül kicsap az azóta eltelt sűrű idő, vagy inkább a mai időtlenség. * * * Ars poeticái érvényű az Egyszer jövő lesz úgyis négy sora: „én már elkezdem a jövőt, / titokban hizlalom magam, / a hosszú éhségsztrájkra készülök, / élek, hogy meglopjam a halált...” A kötet címadó versében a gyermekek önfeledt játéka, a gyermeki idő teljessége, boldogsága áll szemben a felnőttek szívszorítóan fájó kételyeivel; „gurul vérünk a földön, / egy-egy repedésbe beugrik, / piros napszemüveget csiszolnak belőle maguknak I ... I nekik van igazuk, akik még parázslanak ...” Fokozódó felelősséget érez a költő mikrokömyezete: családja iránt. Gyermekeihez írt verseiben a féltő szereteten átüt a szorongás: „ ... és minket sem talál már senki sem, / pedig akkor is itt leszünk” (Szonett gyermekeimnek, akik félnek a sötétségtől). Megszaporodnak a társhoz, feleséghez írott versek, hozzá szól a költő, tőle kérdez, neki felel. Megnyugtató bizonyossággal telnek meg a sorok. A kötet egyik legszebb markói vallomása a társnak: „s már nincs mit tennem, lassan annyit érek, / mint kódex, amelyet fellapoznak érted.” (Testemlélek) A kezdetben természeti képekkel építkező költő mindvégig megőrizte panteisztikus érzésvilágát, s tanulmányozta a természet törvényeit. Mára menedékek, otthonosságának búvóhelyei a levélrések. Az örömbe, a természetbeni szerelmes együttlétbe is „Belerándul minden, ahogy kiáltasz, / megbillen egy másik, kisebb világ, / s örömünktől végigsöpör rajta a pusztulás” (Jósolsz-e nekem?), int a költő, hogy nincs idill, nem lehet menedék, csak az egész világ. A hajlékony szonettek versbeszédét áthatja a filozofikus tézis-antitézis-szin- tézis okfejtő világossága a szenvedélyes intellektus hitével. A költő nevezetes Feljegyzés a boldog körtefáról szonettjét Cs. Gyimesi Éva elemezte A forma méltósága címmel az Utunk 1987/24-es számában. A körtefa „személyiségének épsége” . . . erkölcsi autonómiánk” példaképe lehet: „ha nap süti, ha vihar lengeti, önmaga úgy is: tözsben és gyökérben a törvény, mely mozgatja, nem a szélben!” A költő versbeli kérdései, kijelentései, felszólításai (velem, veled, velünk, neked, veled) nem mindig a feleséghez, önmagához, nem meghatározott valakihez szólnak, hanem azokhoz, akik jelenléte nélkül pusztába kiáltott szavak lennének: hasonló sorsban élő honfitársaihoz. Ezt a síkot sosem hagyja ki a költő, mégha verseinek „megrendelője” a magyar irodalom egésze. Markó Béla olyan alkotói magaslatokig jutott, ahonnan — a 102
