Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Tóth István Gábor: „Egyszer jövő lesz úgyis” (Markó Béla pályájáról)

csak egyenletes futásomra figyelhetek /. . ./ s a célgömb halálos pontossággal / megállapodik az üresnek látszó levegőben:/ fekete lepkecsontváz eljövendő homlokomon.” (Lepkecsontváz )

* * *

Az örök halasztás (1982) kötetben az időtlenség élménye folytatódik „ . . . elrejt / a távoli jövő múzeuma a halhatatlan és múlhatatlan / bányaidő a képtelen jelenidő /. . ./ nem tudom hogy a magunk mögé lapátolt piszokból porból törmelékből / szarból mi lesz majd és hogyan fogunk ott visszatérni / ha előretörve egyre visszatérnénk és arra van a most is.” (A fekete kirándulás)

A megcsonkított, legombostűzött gyerekkori bogár a „szabadság illúziójába nehezen fáradt bele” (Régi, sokféle tavasz), hiszen úgy röpül körbe a szobában, mintha szabadon tenné. A „képtelen jelenidő” költője ezt nem teheti meg. Szürrealista víziókból állnak képei: „a szétrobbanó tüdő rózsaszín cafatai a fákon / valami pusztulás ez is naturalista díszlet a feketedő / kulisszák között. . . mert nem ugyanaz hiánya és mégis ugyanazt / csinálnád valami örökös kirándulás valami / görcsös vakáció csak vissza vissza vissza csak.” ( Térképolvasás)

Markó Bélának örökös vitája van a hagyományos-pátoszos költészettel. Ennek a vitának középpontjában feszül költészetének modernsége. Ez is sarkallja mindig az új és újabb megoldások, megközelítések felé. Innen „önmegújító iróniája” is. Ironikusan mítoszromboló a Hókorona című verse: „Ülünk a hófehér /könyvtárszobában/ felröhögnek az angol / telivérek a lámpa fénykörében egy fehéren világító fej /.../ a test többi része / sötéten marad ki tudja mi történik a test többi részével a sötétben kínok szaggatják / bulldózerek harapófogók tépik fehér lánykezek —/ vetkőztetik mit művelnek a lábunkkal a kezünkkel / az ágyékunkkal míg éjszaka fénylő ablakokban / fejünk fölött a villanyglóriával...”

Az emberi kultúra egyik fellegvára a könyvtár, az elmúlt korok és a jelenkor kultúrájának őrzője. Értelmiségivé válás, értelmiségi létezés aligha képzelhető el nélküle. „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” — kérdezte Vörösmarty Mihály a múlt század negyvenes éveiben. A reformkorban felvetett kérdés a polgári átalakulás és a nemzeti függetlenség vágyából, annak közeli megvalósulásának lehetőségéből táplálkozott és a jó munka ígéretével kecsegtetett. Egy jó évszázaddal később Markó Béla groteszk látomásában a pálya felbillentését állapítja meg „a pompás angol telivérek sorra leverik a megrémült / akadályokat majd belenyerítenek mikrofonba”, s arról a kettészakítottságról ad hírt, amely kultúránk történelmében végbement. Az írástudó, a költő virraszt a „hófehér könyvtárszobában” többedmagával és egzisztenciális létélményként éli meg naponta a világ és a szellem kettéhasítottságát. A szellem őröl lankadatlanul, „a test többi részét érzésteleníti az éjszaka”. A bulldózerek elsimítják azt, ami hátravan? A költő pedig elébe állhat a rettenetnek, miként a kolozsvári anyóka tette ama Kányádi-versben? A következő — A szüntelen ellenszélben — látomás egy képzelt autóverseny felidézése, amelyben a város csendjét felverő autómotorok gumiabroncsai „belemarnak / a kövezetbe hátrafelé tolják az utat /.../ hátrafelé / rohan a város kissé hátradőlünk / hogy el ne essünk ...” A költő a többesszám első személy használatával jelzi, hogy ő is e város lakója. Az autóversenyen a nézők mennek, a versenyzők gépei tolják az utat hátra, ők hozzák ellentétes irányú mozgásba a nézőket: „egyre gyorsabban csúszunk / hátra hegyen-völgyön zötyög a város / taszítanak a versenyzők az elmenők a / sértettek az űzöttek ki tudja mi van hátul / gödörbe tóba szakadékba zuhannak a / recsegő házak . ..”, s e hátrálás eredménye: katasztrofális emberi és anyagi áldozatok. E természetellenes állapot — viszi tovább látomását a költő — megváltozhat, ha visszajönnek az autók és kimozdítják helyzetéből a várost. Akkor „nagy csattanással egymásba csúszik a héj és a / bél a kés a tok s mi lassan kiegyenesedünk / szétnézünk megállunk s ki tudja mihez/kezdenénk ha ez a kezdet lenne már a vég.” A nagy csattanás után elmarad a pátosz, marad a józan valóságláttatás, „ki tudja mihez kezdenénk” kérdése, hiszen eszközállapotból korántsem természetes a kezdeményezés. Mégis — aki e látleletet írja — kérdésfel97