Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 9. szám - Legendák Jékely Zoltánról (Összegyűjtötte: Albert Zsuzsa)

sokszor, sőt későbbi költészetében sorra, egymást követik az álomversek —, ezt álmodtam, ez az anekdotaszerű dolog történt velem, akkor ezt ő elmondta, nem is nagyon várt viszonzást, csak egy kis mosolyt, kedvességet, tapsot, és akkor jött az a fölugrása, mintegy őz nyugtalansággal hirtelen felugrott és azt mondta, köszöni szépen, és elment. Szóval a belső életének volt egy olyan állandó mozgása, amit ő közölni akart, de tulajdonképpen itt állt meg. Ez a belső élet nem volt teljesen társasélet. És mondanék még valamit a belső életére, azt, hogy amire szüksége volt, arra ő csodálatosan ráérzett. Azt meglátta messziről, azt elkapta és rögtön feldolgozta. Együtt voltunk egyszer Augsburgban, Nyugat-Német- országban, körülvittek bennünket, és Augsburgban levittek egy templom pincéjébe, egész mélyen lent, valahol az altemplomba, és ott volt 3-4 koporsó, de mekkora koporsó, négyszer, ötször akkora, mint amit mi koporsónak tartunk, kőből durván kifaragva, látszott, hogy ott fekszenek néhány éve már, és az egyikre oda volt Írva, hogy Konrád herceg, meghalt a Lech mezei csatában, hadd ne mondjam meg a dátumot, mikor, és erre Zsoli azt mondja — „Ni csak, ezt a nímetet is mi vágtuk kupán.”

Nemes Nagy Ágnes: — Ő ezt fel is dolgozta két versben ezt az augsburgi élményt. Egyiknek az a címe, hogy Augsburgi pillanat, a másiknak meg az, hogy Harangszó és útikalauz. Én nem kívánom őket felolvasni, csak épp felidézem ezt a kínos, szomorú élményt, mert ilyenekből táplálkozott az ő nemzeti érzése, ami oly rendkívül mély volt, és tökéletesen idegen minden hordószónoklattól. Itt vannak ennek a versnek a zárósorai:

Heten levágott orrúak

Száz évre lecke volt az

Gyalog vitték a gyászukat haza,

Kik eddig lovagoltak.

Még most is ezt kongatja hét Gőgös harang fölöttem Pedig rég volt, iszonyú rég,

955-ben.

Benyhe János: — Nemes érzelmiség hatotta át egész lényét és költészetét. Hangsúlyozom, hogy nem érzelmesség, hanem érzelmiség. És ezzel csak azt akarom mondani, hogy Jékely, aki fényesen művelt ember volt, hiszen Eötvös-kollégista volt, nyelveket tudott, rendkívül nagy olvasottsága volt, sose volt az, amit intellektuális alkarnak neveznek. Nem lehet azt mondani, hogy ő intellektuális költő volt, hanem igazi érzelmi ember volt, szemlélete, költészete, mindene. Talán erre gondolt Kormos, amikor gyakran, sokak előtt hangoztatta — érdekes módon összecseng ez azzal, amit Halász Gábor már sok évtizeddel azelőtt mondott róla, hogy — „Jékely a legigazibb költő köztünk”. Talán erre gondolt, Jékely költészetének erre az érzelmi lényegére, amit érdekes módon maga Jékely is gyakran kifejezett, bár nem ezekkel a szavakkal. Ő azt mondogatta mindig, hogy a költészetben — emlékezzetek erre a szóra — az orfikus, az az ő igazi műfaja.

Nemes Nagy Ágnes: — Orfikus, romantikus. Ne hagyjuk ki a romantika szót sem, nem szégyen az, sőt, ő, mindnyájan tudjuk, ő a költői költő, a költőnek az archetípusa, és amennyire otthon volt Augsburgban, Párizsban, a nyugat nagyvárosaiban, Olaszországot mennyire szerette, hát azért mégis az alaprétege ennek az érzelmiségnek Erdély volt. Mindnyájan emlékszünk a nagy erdélyi verseire, emlékszünk a kicsikre, amelyekben csak úgy hasonlatokban, célzásokban, utalásokban van állandóan jelen Erdély, és emlékszünk az olyan nagy verseire, amelyeket nyugodtan ontológiai lírának lehet nevezni, és mégis mindig van egy nagyon erősen patriotisztikus kötöttsége. Gondoljunk a Csillagtoronyban című nagy ódára vagy az Utolsó szó keresésére, amelyek nem erről szólnak, a magyar irodalom egészen kiemelkedő ormai ezek, nem erről szólnak, és mégis rajtuk van az ő édes erdélyi kiejtése, az a hangja, a hangsúlya, amelyet mindnyájan hallunk, és ami, szerencsére, azért bele is van építve a versekbe.

80