Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 6. Ugyan kinek számolhatna be Horatio?
Oly időkben, amikor erőcsoportok és közvélemény egymáshoz való viszonyát (az egyik erőcentrumoknak a másikhoz, illetve valamennyi politikai központnak a közvéleményhez) a bizalmatlanság, valamint az ezzel együttjáró önszembenézés- hiány, a másikra való mutogatás (bűnbakképzés) határozza meg — vagyis amikor a feladatok meghaladni látszanak a tágabb közösség erejét —, az olyan elveknek, mint amelyek Bibó alapeszméi, nincs hatóképes befogadó közege. Bibó ma ugyanazért hatástalan, mint amiért saját korában és utókorában egyaránt hatástalan volt Széchenyi, Eötvös és Jászi. Ezért nem tud mit kezdeni Bibóval sem az SZDSZ, sem az MDF. Ezért villannak fel eszméi (akár hivatkozás nélkül is) ott — a Fidesz képviselőinek egyes megnyilvánulásaiban —, ahol a gondolkozás szakszerűségére és etikájára való törekvés közösen semlegesít bármilyen oldali ellenségképet; ezért mondható reprezentánsának a közélet csúcsain állók közül egyedül Göncz Árpád, amennyiben és ahol megnyilvánulásainak toleráns demokratikusságával a szimbolikus gesztusoknál mélyebben próbál intézményesíteni egy Bibót követő magatartást; ezért Bibó nevének retorikus megtáncoltatásai csak az Antall-beszédekben, az MDF- megnyilvánulásokban való ráhivatkozások. Az új politikai kultúra meg nem születése a valódi (negatív) viszony Bibó művéhez. Ami például annak az intésének is a figyelmen kívül hagyásához vezet, amely már fél évszázados: az elit fő feladata, hogy erőit a válság gyökerének tisztázására és a válság okainak kiküszöbölésére fordítsa. „A társadalmi értékelésnek azokat az új szempontjait kell megkeresnie és elsősorban magára alkalmaznia, melyek megfelelnek a megváltozott társadalmi közmeggyőződésnek és alkalmasak a közösség megzavart harmóniájának a helyreállítására.” Az értelmiség mai helyzetéhez, szerepéhez és feladatához érkeztünk. Kenedi joggal hivatkozik az Elit és szociális érzék című Bibó-tanulmányra. Sok olyan gondolatot találhatunk ebben a fél évszázad előtti írásban, amely felel a mának is. Arról, amiről szeretjük azt mondani, hogy az értelmiség akkor találja meg önmaga szerepét, ha segít a mindennapos létkultúra formáit megfogalmazni az egész társadalom számára, Bibó ezt mondja: az értelmiség szerepe örök emberi szerep. De ma magát az értelmiség létét (s ezen keresztül ezt az életmagatartást erősítő szerepét) kétfelől is támadás éri. Egyik oldalon a — városi és falusi — vállalkozói polgárosodás igaz, elkerülhetetlenül fontos, ám az értelmiség „örök emberi szerepét” soha nem helyettesíthető előtérbe kerülése. A másik oldalon a szimbolikus „népi-nemzeti értékek” alapján az értelmiséget háttérben tartó, napi létkultúrát inspiráló szerepével szembehelyezkedő álmítoszok. (Ennek legújabb megnyilvánulási formái, hogy a legnagyobb kormányzó párt parlamenti padsoraiból immár sorozatosan hivatkoznak Németh László hajdan sem helytálló, később eszmerendszerérői önmaga által „idegen anyagként” elhagyott néhány tételére, miközben éppen arra nem történik hivatkozás ugyanazokból a padsorokból, amit Németh egész életműve folyamatosan hirdetett, hogy ugyanis az értelmiségnek — hasonló a meghatározás a Bibóéhoz — életreceptet kell nyújtani a nemzet számára.) Elmondhatjuk tehát, hogy Bibó a pártokat-pártharcokat érintő gondolatainál tágabban értelmezett műve szimbólumként is alig-alig van jelen, nem hogy szellemi erőként. És — valóban — ezzel kapcsolatos az is, hogy az ötvenhatos forradalom, mint eszme és gyakorlat „működésképtelen”. Hiszen ahhoz, hogy erő lehessen, olyan hagyatékként kellene közöttünk élnie, amelyben a tartópillé75
