Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 6. Ugyan kinek számolhatna be Horatio?
számolhatna be Horatio? Akkor jól ítél az esszéista, amikor így felel: „ ... ha a színen csak osrickok és fortinbrasok vannak, és senki sincs, akinek az ítélkezés méltóságához és valódi terhéhez bármi köze lehetne, akkor Horatio tiszte ne legyen más, mint az ítélkezés előttük elnémuló, beváltatlan ígérete.” Toliamat már néhány mondattal előbb föl kellett volna emelnem. Amikor ugyanis leírtam az esszé gondolatmenetéből annyit, hogy Hamlet egy bűnnel terhes hatalmi struktúrával fordul szembe, bevillant Nádas Péter tizennégy év előtti Hamlet-írásának egy (a Ljubimov-előadásról szóló) gondolata. Visszakerestem a szöveget: „Ljubimov rekonstruál egy hierarchikusan felépített világot ... így alakul ki színházának bonyolult drámai szerkezete, mely a stabil látszatokból épülő tárgyi, történelmi, társadalmi és filozófiai vonatkozásokat hordozó hierarchia .. . stb.” Melyek Nádas gondolatmenetének pillérei? A hierarchikusan felépített világban Hamletet nem a hatalom érdekli, hanem a hatalom természete, nem meghódítani vágyik a világot, hanem megérteni; cselekvéseivel ugyan reprodukálja a hierarchia törvényeit, de magatartásával ellenáll, értelmével eltávolodik, ezzel „rést nyit a hierarchián. Kivételt teremt. Létével azt a szakadékot tölti ki, ami elválasztja a cselekvést és gondolkodást.” A legfontosabb: a két elemzés egymástól elütő konklúzió felé törve, egymástól minduntalan távoli szellemsodrásokban haladva előre (vélhetően nem ismerve a másikat,) aximatikus mozzanatokban kölcsönösen tud egymásról. Mintha a tizennégy év előtti és a mai kölcsönösen dialógust kezdeményezne. Abban (is), ahogy Nádas a színész jelenetre helyezi a váltást, innen kezdve (mondja) mindaz, amit Hamlet tud, érez és akar, viszonylagossá válik. „Hamlettel való azonosságunkat továbbra sem vagyunk képesek megtagadni, de mégsem Hamlet szemével látjuk már a világot. . .” És miért? „A hierarchiában mindenkinek kijelölt helye van. A király gyilkol, az udvaronc besúg. Hamlet kivételt teremt, a színészek játszanak, a sírásók megássák a sírokat... A bőrünkön érezzük a hierarchiát, de áttekintésünk van a hierarchián.” Nádas úgy építette föl a konklúzióhoz vezető utat, hogy szövege párbeszédet folytat visszamenőleg is és „előre” is. „ . . . a kizökkent időt senki nem tudja helyreállítani. Fortinbras sem érkezik meg a sereggel. . . Nincs megkönyebbülés. Fortinbrast kihúzták.” A hetvenes évek gyermekei? A kilencvenes évek gyermekei? Érdekes, hogy a két hasonló színű kommentárba, mint formáló fenomén ékelődik be az időtapasztalat tárgyi, érzéki, filozófiai, metafizikai hatása. Hamletról Horatióra tolódik át a figyelem. Fortinbras amott (a Ljubimov-változat jóvoltából) még nincs, emitt (a kilencvenes évek jóvoltából) már arca is van, s ez amolyan Osrick-arc; ami ott „a többi néma csend” sóhaja, a történet elbeszélhetőségének kételyét jelentette, az emitt a Horatio megszólalása előtti csend, a történet befogadásában való kételkedést jelenti. Visszaváltok arra az újra, amit a költészet, mögötte néhány kritikus esszéista (Thomka Beáta, Csuhái István) mostanában publikált írásaiban jelentkezni látok: az Időnek a „csengetés” sűrítettségében kitáguló metafizikai élménye. Mintha Horatióként szívná magába ez a költészet a (történelmi) pillanat élén megtáncoltatott felismerést: „Erről magamnak is lesz egy szavam.” Mi sűrűsödik tehát ebben az egy szóban? Nem más, mint az a feszültség, ami egyfelől magának az igazság démoni alászállásának és elrejtőzésének meg nem szakadó története és ama horatiói búcsúmondata között van, amelyekre a hangsúlyt helyezném: „míg több baj nem ér ármány és vétség miatt”. 70
