Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja - A kilencvenegyes esztendő - 6. Ugyan kinek számolhatna be Horatio?
Sándor Iván A karnevál harmadik napja — A kilencvenegyes esztendő — 6. Ugyan kinek számolhatna be Horatio? (A mai líráról, és — továbbra is — Bibi) hagyatékáról) „Horatio: S hadd hírlem a még nem-tudó világnak Az itt történteket.” „Fortinbras: Hol az a látvány?” 1. a jL könyvheti postával érkezett Csuhái István baráti küldeménye, a Szilé- nosz-gyakorlatok. A kötet Csuhái esszéi mellett Hévízi Ottóéit is tartalmazza, közöttük a Hamlet-variációkat. Az esszé szerencsésen messzebbre mutat szerzője szándékánál. De előbb egy telefonbeszélgetésről. Éva Haldimann, irodalmunk Genfben élő hírvivője, a Neue Zürcher Zeitung kolumnistája telefonál. Itthon van néhány napig, jól hallja-e, érdeklődik, hogy az írók megcsömörlöttek a politikától, új, jelentős művek viszont nem születnek. Abból, amit erre felelhetek, persze csak néhány gondolat fért be a telefonbeszélgetésbe. Mintha valami más bontakozna néhány új munkában. Versekre gondolok. Lehet, a más alig hallható még (mint egy Esti kérdés, mint amikor valami leszárad, valami újra no), de emóción és logikán túl — mert, igen, mindekettő külön-külön és együtt, még a politika holdudvarán kering —, nos, mintha megjelenne végre a jelen, mint költői látomás. Egy-két év múlva már minden bizonnyal, egy évtized múltán összegzőén kimutatható lesz az időfenomén, mint a kilencvenes évek magyar irodalmának egyik poétikai centruma. Korábbi prózai művek után elsősorban a kilencvenegyes esztendő költészetében. Föl lehet figyelni Bertók László versére („Ketyeg az órában a szó. / Oda a bástya a futó. / Ha tetszik világos megint.”); föl lehet figyelni Baka István, Veress Miklós a Forrás Szerkesztőségébe két különböző költői tájról egy időben érkező versére (Égi zsebóra, Az órásinas álma). A kronométer ezekben a versekben (és még sok más remek költői teljesítményben, Beney, Orbán, Rakovszky, Petri) mintha együtt mérné a „világosit) megint”', másfél évszázados, évszázados rácsengés Vörösmartyra és Adyra („Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég . . .”, „Föl-föl dobott kő . ..”). Az ezredforduló költői szavakban testet öltő elnémulásában a mozdulások váltakozó zónáin (Nagy Gáspár „Rétegek, és sávok”) átderengő kitartott pillanat látomása. Szubsztanciális sűrítettséggel: „ . . . Pillanat! / valaki csenget” (Petri). Ennek a költészetnek a becsvágya az, hogy nem elégedve meg a látvánnyal (félretolva a sisakos Fortinbras szóvirágait) megszólal68
