Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 9. szám - 200 éve született Széchenyi István - Lukácsy Sándor: Széchenyi és Vörösmarty
illyest adni mernék, [...] ezekben központosukra: Hazádnak rendületlenül...” — és idézi a teljes első strófát. (62) A Szózat költője a nemzet jövőjéről vagylagosan szólt: jobb kor vagy nagyszerű halál. Széchenyi, hangulatának hullámzását követve, hol az egyik, hol a másik jóslatára hivatkozott. „A halál s élet közt vívódott Nemzet újra lehelni, s a honfiakat reménysugár kezdé melegítni. [...] Élt megint a Nemzet...” — írta a Világban, s a Szózat „Él nemzet e hazán” sora Széchenyi művéből kerülhetett a versbe; A kelet népe szerzője, a könyv első lapján, megismétli a maga és a költő közös szavait: „Élünk még . . .”, a folytatást pedig Vörösmarty két versével is megtámogatja: „nem [vagyunk] «Élő szobor» leírhatatlan kínok közt. [...] Megmentettünk egy uj családot, egy lelkes nemzetet az emberiségnek: s hála! «Annyi szív hiában nem onta vért, s keservben annyi hű kebel hiában nem szakadt meg a honért». Honunkra hajnal derűi...” Hasonlóképpen biztató költői érvet merít Széchenyi a Szózatból A kelet népe 20. lapján: „Merjetek nagyok lenni, Ti, kik valami jobbra vagytok meghíva, születve, kik egy szebb jövendőnek lehettek urai. Lépjetek végkép valódi hazátokba, «mellyen kívül nincs számotokra hely».” Egy év múlva, a Garat írásakor, Széchenyi — nemzetének, mint hitte, vesztébe rohanásán gyötrődve — újra a Szózatot idézi, de ezúttal a pusztulás képét; és még azzal is vitatkozik: nem hisz a népek résztvevő érzelmeiben, s a nemzet sírját ironikusan „dicső verem”-re változtatja: „mily közel áll már azon farkasgödörhöz, mely neki, tudja az ég ki által, ügyesen ásaték, s melybe bizonyosan bele is esik, csak adjon, adjon még egy darabig vakhitelt álprófétáknak, mikor aztán, nem mint éneklék, szánakozó nemzetek veszik a magyar sírját körül, de teli torokbul kacagó cselszövők hahotáznak le azon dicső verembe, hová titkos kajánság és az ezt — akarom hinni — sejtetlen szolgáló vak, de hangos buzgalom dönté a magyart.” Széchenyi újra meg újra fölidézi Vörösmarty strófáját a nagyszerű halálról, hogy nemzetostorozó szándékának szolgálatába állítsa. Adó című cikksorozatának első részében így ír: „tengjünk, nyomorultan ábrándkodjunk, hagymázkodjunk, mint eddigelé, tovább is, s várjuk be unalom és álom közt, nem «a nagyszerű halált, hol ember millióinak szemében gyászköny ül», s mi egyedül a derékét illeti, hanem minden dísz, szánakozás és hálaérzet nélküli kitörültetésünket nemcsak a nagy természet virányábul, de még legközelebb szomszédink tüstinti emlékezetébül is ...” 1847-ben, Politikai program című töredékei 29. lapján, az ellenzék hibás politikájáról szólva úgy véli, hogy az teljes romláshoz vezet, és „még vesztünk sem lenne nagyszerű, mint Vörösmarty olly édeskeserűn zengi, de egyenesen nevetséges, hasonlólag minden ollyas elbukáshoz, mellyre elég ok nincs, azaz, mellyet egy gyűszűbe férő gyakorlati ésszel is elkerülhetni. . .” Sajnos, fűzi tovább gondolatait Széchenyi a könyv 83. lapján, nálunk a politika épp a gyakorlati észt nélkülözi, mert az nem „gyakorlati politicus, ki mindig vagy tüstint bukni akar, mikor egy kissé csipősebben fú a szél, s nagyszerű nemzeti temetkezés cerimoniáin töri fejét...” A Szózat záróképe, mint látjuk, mélyen beivódott Széchenyi gondolkodásába, betagolódott érvelésébe; hasonló jelenséget nemigen ismer a magyar politika és költészet története. Vörösmarty hatott Széchenyire, de ez a hatás nem egyirányú: Széchenyi meg Vörös- martyra hatott. A költőnél persze nem idézeteket, hanem szókölcsönzéseket, reminiszcenciákat találunk. Először 1832-ben. Vörösmarty Magyarország címere című epigrammája a Hitel egy passzusának szabad parafrázisa. „Nem teszik most már hegyek meredeki, folyók mélységi, tengerek szélessége, várak erőssége a haza valódi erejét s bátorságát. Nem teszi azt az alkotmányok szabadabb vagy függőbb léte; az most már csupán azon emberektül függ, kik az országot lakják.” {Hitel, 159) Szép vagy o hon, bérc, völgy változnak gazdag öledben, Téridet országos négy folyam árja szegi; Am természettől mindez lelketlen ajándék: Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet. 54
