Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 8. szám - „Itt benn mindenki ártatlan” (Dr. Merza Józseffel beszélget Csapody Tamás)

— „Az igazak ivadéká”-ból — megtudtam, mit jelent újból és újból üldözöttnek lenni, Morris West könyvei megmutatták az igazság, az erkölcs, a hatalom, az erőszak sajátos összefonódását és ellentmondásait. Az igazság másodrangú a politikai célok mögött, hirdeti a „The Big Story”, s a vietnami háború erkölcstelensége miatt vonul meditációba egy amerikai diplomata a „The Ambassador”-ban. Westnek még egyetlen könyve sem jelent meg magyarul, jóllehet egy időben ő volt az angol Pen Club elnöke. Gilbert Cesbrontól sem fordítottak még le semmit, pedig az „Entre chiens et loups” nagy hatást gyakorolt rám azzal, hogy megvilágította a szeretetből fakadó bátorság erejét, s amellett fehéren-feketén bemutatta a pártpolitikák erőszakvilágát, a franciák algériai háborújának igazságtalanságát. Tanultam Green-től, tűnődtem West-tel: meddig hős egy katona, és mikortól közbüntényes gyilkos. De megállók a felsorolásban, mert igaza van Vitányi Ivánnak, amikor egy jó 20 éve megjelent cikkében azt mondja, hogy bárki nagyon gyorsan össze tud állítani egy szép antológiát az erőszakmentességről. Én is összeállítottam egyet, valamikor 1970 táján, megtoldva még a Concilium című nemzetközi teológiai folyóirat néhány évfolyamából összegyűjtött cikkek áttekintésével. Volt ezekben minden, az első keresztények felfogásától kezdve, a jogos önvédelmen át a béke és az igazságos háború kérdéséig, a latin—amerikai felszabadulási teológiáig. Abban az időben jelent meg a Valóságban Vitányi Iván cikke, az „Ideológiai vallomások”. Tetszett nekem, gondoltam, én is vallók. Megkértem Vekerdi Lászlót, hogy jelentsen be Vitányinál, mivel ismeretlenül nem akartam beállítani a szerkesztőségbe. Vitányi átvette a kéziratot, majd egy idő múlva azt mondta, hogy a szerkesztőség elolvasta, de épp most kaptak Hernádi miatt erős kritikát. Nem lenne jó, ha a cikk megjelenése után kijönne egy ezredes a szerkesztőségbe és megmagyarázná nekik, hogy mihez tartsák magukat. Ha beleegyezem, akkor Simái Mihály segítségével esetleg fel tudják használni külföldi publikálásra. Otthagytam a kéziratot, nem tudom mi lett vele. Lehet, hogy csak egy középiskolai dolgozat szintjét ütötte meg. ’72-ben azért utólag betettük a Karácsonyi Ajándékba, a Bokor Karácsonykor megjelenő köteteinek egyikébe, hogy legalább az irodalomjegyzéke ne vesszen kárba.

Az erőszakmentesség tartalma tehát 1970-re szépen összeállt, 1975-re pedig már elég sok fiatalember le is vonta azt a következtetést, hogy a „Ne ölj!” parancs elfogadása egyenértékű azzal, hogy a hívő ember nem fog fegyvert, nem is tanul fegyverforgatást, vagyis nem lép be a hadseregbe. Az elméleti tisztánlátás ellenére a gyakorlatban óvatosak voltunk. Ezzel magyarázható az, hogy amikor két barátunk lelkileg teljesen készen állt a katonai szolgálat megtagadására, akkor lebeszéltük őket vállalkozásukról. A múlt megtorlásainak ismeretében nem tudtuk, hogy mekkora csapást mérne ránk a rendőrség, s kibímá-e közösségünk ezt a csapást. Megkérdeztünk más, tapasztalt embert, ügyvédet is, s nem sok jóval biztattak. Nem akartuk, hogy a sietségnek esetleg emberi lelkek essenek áldozatul. Kétségtelen, hogy ez a visszafogás nem tett jót barátaink lelki fejlődésének, de ennek részleteiről ők tudnának beszélni. Megakasztottuk őket lendületükben, ők beleegyeztek, de azt hiszem, később megbánták. A kép azonban így emberi, így történelmi, így érthető, s nem utánozhatatlan csoda. Ha az ember nem hagiográfiai megdicsőülésre vágyik, akkor úgy kell elmondania dolgait, ahogy azok vannak.

1977-ben tudtuk meg, hogy Kiszely Károly katolikus teológus, katonai szolgálatmegtagadó, a baracskai fogházban tölti közel hároméves büntetését. Hamarosan egy írása is kezünkbe került, amely jól sikerült kis karcolat volt egy szintén Baracskán lévő Jehova tanúról. Olyan szép, világos írás volt, hogy „Misi” címmel betettük a Karácsonyi Ajándék következő füzetébe. Azért emlékszem jól rá, mert azt a füzetet én szerkesztettem. El is határoztuk, hogy ha Kiszely szabadul, kapcsolatot teremtünk vele. Ez meg is történt. Szabadulása után Kiszely nem akart semmiféle közösséghez sem tartozni, de Bulányi György többször is találkozott vele, s beszélgetéseik alapján jó képünk alakult ki a lelkiismereti tiltakozók fogházbeli életkörülményeiről, s az egész kérdés bírósági gyakorlatáról. Egy év múlva mi is elkezdtük a sorozatos „bevonulást”, Karcsi pedig hamarosan kampányt indított a szolgálatmegtagadás emberi jogának biztosítása érdekében. Az akkor még illegális ellenzék támogatta törekvését. Első fogalmazványával még nem tudtunk egyetér67