Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Bogdán László: A szökés (elbeszélés)
csitrik és nevelőnőik szemében. Ninó, a végzet hercege megáll az ajtóban, beljebb jön, mozdulatlanul hallgatja a zenét, feje nem mozdul, csak szemével néz körbe, s aztán megadóan int egy szőke vagy fekete leánynak, átszellemült arccal tangózik velük, vad hazugságokkal csábítja őket az egykori zárda, most leányiskola akkor még meglévő gyümölcsöskertjének ősvadonába. Te szőke démon, mondja közvetlenül Ninó, te fekete hercegnő, nézd csak, hogy dobog a kicsi szívem, elég, ha csak rádnézek — és a lány reszkető, izzadó kezét mellkasa fölé vonja. Persze, hogy mindég akad olyan lány, aki kimegy vele a kertbe, mert érdeklik Ninó hazugságai. (Ennek is vége: felszámolták a haladás nevében, beépítették eme kertet is, most emeletes házak fürdenek a szitáló ezüstös holdfényben, de akkor még gyümölcsfák, omladozó, rejtélyes helyekre vezető lépcsők várták itt a szerelmeseket, s a roskatag kőszent előtt Ninó, a lány arcához szorítva arcát, ahogyan vasárnap délelőtt a pavilonban a hegedűt — egy másik életére gondolt. Igen, hegedűjét is így szorítja álla alá és csalfa — kancsal? — szemét le is hunyja tán, hogy ne kelljen a rajongó lányszemekbe bámulni. Nem szereti vasárnap délelőtt, zenélés közben, a szemsértő fényben a csak és kizárólag girlandokkal ékes tánctermi félhomályban megismert és érdekes leány rajongóit. Nem is ismeri meg őket. Minden lányarc egyforma a holdfényben. Ninó kettőbe, háromba, négybe, tán ötfelé is elosztja életét. Az az élet, amelyben egy holdfény sütötte kertben sétál a lánnyal, a mindenkori szerelemmel (ahol egykor apácák is vágyakozva tekintgettek a nagy medvére), nem is érintkezik vasárnap délelőtti zenéléseivel, s nem is emlékeztet a javítóintézeti mindennapokra. Amint szökésük után a távoli mezőváros kisállo- mása mögött, félfenékkel üldögélve egy kútkáván megvallja majd, van egy másik, számokkal nem jelzett élete is, a legbenső kép, amelyről nem vakerál soha senkinek, amelyre csak hegedülés és gitározás közben gondol néha, vagy amikor a lányokkal éldéleg az iskolai kert vadonjában, a megértő kőszent előtt. Ő ebben a távoli, elérhetetlen álom életében: gyümölcsfa. Igen! Vadkörtefa egy nyáron napsütötte, télen havas, mindég szellős domboldalon. Ninó: „de nem röhögsz ki, ugye, haver?!” Én — döbbenten —: „nem, nem . . .” De hát miért pontosan gyümölcsfa, ezt nem érted, ugye? Mivelhogy én amolyan vándorló vagyok, tudod. Az őseim is mindég vándoroltak. Ha nem állította meg őket egy hegedű, amelyik ugye egy zenekarhoz is tartozott, ha igen, akkor darab időre letáboroztak és zenéltek úrnak, parasztnak. Mindegy lényegében, hogy kinek. De többnyire kóber alatt álmodoztak örökké, útközben, alföldi rónán, hegyek között, mindegy volt az. Országhatár sem állította meg őket, semmi. Nem volt akadály előttük. Nyáron, melegben, éjszaka, s szekér mellett hanyattfekve a csillagos eget nézték. Én: — „a sorsuk távoli térképét? . . .” Ó — ábrándosán — cirkuszba is bejuthattak persze, de hát lényegében a cirkuszi élet is örök vándorlás. Többnyire azért lovakat kötöttek el, bandákba tömörülve, s lehettek bármilyen ügyesek, előbb-utóbb elkapták őket, s akkor pihenhettek a lerben egy-két-három évet. Később azután már távoli világvárosokban tömörültek bandákban s ottan roma csávókból hunky csávók lettek, előreléptek tehát a ranglétrán, ama különbség, amivel itthon mindég megkülönböztettek tőletek, ottan úgy enyészett el, mint a füst. Kezükben baljós pillanatokban mindég villogott a kés. Az igazi nagy zsákmány, persze, soha nem az övék volt, nem is lehetett, igaz? De az állandó lebukás veszélye mégis finomította, egyre finomította idegrendszerüket. Messziről megérezték a veszélyt. Remegtek örökké belül, mint a napsugár meztelen tőrpengén. Füleltek minden neszre. Ma itt, holnap ott, nem kötődni. Se pénzhez, 9
