Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Bogdán László: A szökés (elbeszélés)
Igen, a forgolódó maskarákat figyelve (az öregeket alakító színészek nyilván fiatalok voltak, ezért mozgásukban a csinált esetlenség és görcsös lassúság gazellagyors mozdulatokkal keveredett, s ez némi diszkrét bájt is adott összehangolt kettősüknek) villant fel előtte időlegesen elhagyott városa, városának parkja, a park közepén a zenepavilon, úgy is mint egy eljövendő előadás méltó színhelye. Igen, Strindberget rendezte volna ő itten, szíve szerint. Persze — mondotta még lemondóan és karon ragadva tovább vonszolt a park titokzatos belseje felé — akkor még nem volt beütemezve! ... Én pedig egyre az általam is ismert Strind- berg-játék főszereplőjét láttam — a kitűnő és a jelenleg épp Amerikában működő, elüldözött rendezőt, amint csapott vállal, egyenruhában, mondhatni teljes harci díszben, egy kopár asztal mögött ül, velünk — a nézőkkel, világgal — szemben, és kis, szapora mozdulatokkal, késsel-villával pepecselve, hosszú, végtelennek tűnő percekig némán fogyaszt el tányérjáról egy nem is létező halat. Az emlék lekötött, ezért nem reagáltam a rendező ötletére azon nyomban. Azután már nem volt időm rá, mert ő az utcaszínház újabb előadását kezdte mesélni. Bizonyos jelenetei — fordult szembe velem és figyelmeztetően felemelte kezét — azóta is benne vannak kitörölhetelenül, mint bizonyos, gyermekkorában tanult versek („lovagolok fűzfasípot fújva . . ”), de nehogy azt gondoljam, hogy csak ilyesfajták, emlékezik viszonylag tisztán a rab gólyára is, akinek két hazát adott végzete; benne van, mint népdalgyűjtő nagyapja recsegő hangja, amint azt énekli elő, hogy „a bögözi nagyhíd alatt, / van egy forrás átok alatt / aki onnan vizet iszik / babájától elbúcsúzik”; látja az egyik szereplőt — nevezzük Tamásnak —, amint a porban csúszik a tovalibbenő karcsú lány — Piroska — után, s nem lehet tudni pontosan, mi fehérebb: Tamás szakálla a porban, vagy Piroska fiús, de mégis annyira vonzó idomait rejtő lepel? A harmadik szereplő ebben a jelenetben, ha lehet még roskatagabb, elesettebb.öreg — a neve lehetne mondjuk János —, annyira tele van Piroska csábító alakjába belemagyarázott ideáival, hogy a látványtól beteken, kissé kótyagosan és félvakon baktatva utána s kinyújtva kezét, nem véve észre a porban fetrengő, vinnyogó Tamást, belebotlik és keresztülesik rajta. Az emberek — nézők? — eléggé el nem ítélhető módon hahotáznak, mintha komédiát látnának. A két agg, egymás mellett a téren, a földön kiterítve, a szenvedély kugligolyója által leütött két bábu. Fölöttük áll a lány, átlátszó lepelben. János éled hamarabb, kinyújtja kezét Piroska felé. Keze — s most figyelj, rángat a rendező — éles, kirívó ellentétben roskatag tartásával, jelmezével, fehér hajával, kócszakállával jól formált, erőszakos, izmos, fiatal férfikéz. Mondjuk egy bajnokságra aspiráló tőrvívó keze is lehetne. És itt — újabb kényszerű szünetet iktatva történetébe, amúgy is képeskönyvvé válik egyre inkább, leporellóvá —, lemondóan sóhajtva ismeri be: nem volt ideje megvárni a folytatást, a képzeletemre bízza. Ha nem vagyok türelmetlen, ha nem sietek, rájöhetek erre-arra. Rábámultam. Nevetett, aztán újra felszállott gépével, átrepülte az óceánt, eljutott Chicagóba, New Yorkba, úgy szidta a négereket, mint egy mesebeli, déli ültetvényes és hosszan áradozott a nyolc- és tizenkét és isten tudja, hány sávos autópályákról. Peregrinus hazatérőben — húzom el most a szám, most, miközben ezt írom és a szomszéd ház is felépült, ahová, ha felemelem a fejem gépelés közben, úgyszólván akadálytalanul ellátok, s így igen jól emlékszem még, hogy nem takarták eme negyedik emeleti, közvetlenül látószögembe eső ablakokat mindég ezek a sötét, undorító, patkányvadászegyenruha- zöld sötétítők, sőt, a kezdet kezdetén, a rendező amerikai kószálásai idején, még 7
