Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 8. szám - Bogdán László: A szökés (elbeszélés)
Bogdán László A szökés „Innom túl sok volna, túl világos: de e lassú, váró mozdulattal tündöklése már elönti elmém.” (Rilke) 1. Amerika, Amerika-E s itten sem fog már rendezni soha — meditál, csöppnyi kétellyel a hangjában a rendező, még a nagy utazás előtt, itthon, utolsó délutánjai egyikén, a parkban sétálva, megállva a felső sétatéren, a zenepavilonnal szemben. (Csak volt zenepavilon, az utóbbi években beüvegezték, most kávézó; reggel, előtte elsietve, a cigarettafüstben imbolygó alakok kelthetnék fel a figyelmem, ha nem figyelnék éppen másra akkoriban.) Amerikába menet gépe megállott Reykjavík- ban. (Füstölgő öböl? igen: jégország füstölgő öble! . . .) — Az ember — így ő —, elbúcsúzván parktól, pavilontól, városától, nyomasztó és elmosódott térképtájak s háborgó tengerek hányingerig ismétlődő, moszatzöld látványa után végre kidugja fejét a gépből, farmeröltönyben, és majdnem megfagy. A füstölgő öbölben ugyanis hideg van, és nemcsak ahhoz képest, amit az ember mondjuk így elvár, vagy amire, mondjuk így, el lehet(ne) készülve, hanem úgy egyáltalán: hideg van: Jégország méltó nevéhez. Az ember viszont elszántan ugrik ki gépéből, mert arra gondol, hogy neki ebben a kurva és szomorú életben — ami mégiscsak a színház másik neve, színház az egész világ stb. — ki tudja lesz-e alkalma még kódorogni Reykjavíkban, a röptér körül. Az ember borzongva dönti el: nem lesz! nem valószínű, hogy lehet még! és vállalva a vacogást, az esetleges tüdő-, homloküreg- vagy mellhártyagyulladás veszélyeit, mégis kiszáll. Hiszen tudván tudja: őrá itten még feladatok várnak, és ez az izlandi séta is jó lehet még valamire, itt is megvilágosodhat, ami eddig háttérben maradt, rejtőzött, bujdokolt. Az persze a felső sétatéri séta során nem derül ki — nem is fedeződhet fel! —, hogy mi is maradt ez idáig háttérben, mi rejtőzködött, illetőleg bujdokolt? Nem, mert a rendező, követhetetlen logikával, már arról mesél, hogy ő vacogva, de elszántan rohan előre egy girbe-gurba kis utcán, ami hasonló topológiai emlékeihez és elvárásaihoz képest is túl hirtelen, váratlanul torkollott egy vese alakú térbe. A tér közepén három vándorkomédiás: két öregember, agg, topis csavargók és egy kislány, ahogy Piroskát képzelhetnénk a mindenkori meséből, karján kosarával. A komédiások, ahogy rögtön felfedezhette, afféle népies pantomimet adtak elő. Amennyire mozgásukból következtethetett rá, játékuk arról szólt, hogy a kislány (Piroska?) elvész, és nem is kerül meg, és a két öreg mindenütt keresi, persze, soha nem ott, ahol éppen van, ahol keresniük kellene. 6
