Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Szekér Endre: „Emlékszel a tengerre?” (Jegyzetek Márai olvasása közben)
Szekér Endre „Emlékszel a tengerre?” — Jegyzetek Márai olvasása közben — „Emlékszel a tengerre? A testek örökké emlékeznek a tengerre, mint a szeretők.” (Márai Sándor: Vasárnapi krónika) M JL V -A.árai Sándor naplóit olvastam a közelmúltban. Pontosabban fogalmazva: újraolvastam. A naplókötetekben visszatértek az író kulcsszavai, kedves írói (így Kosztolányi és Krúdy), hazai, európai és amerikai városai, jellegzetes évszakai, színei. A hajdani, legendás hírű Márai-mondat most rövidebb lett, olykor néhány szóra szűkült le a régi csupa-zene mondatszerkezet. Megállított az olvasásban egy 1946-os bejegyzés: „Formiánál a tenger.” Igen, valami kimondhatatlan élmény lappanghatott ezen rövid mondat mögött, melyet minden szószaporítás, részletezés semmivé foszlatott volna. Itt a költészet ereje érződött, mint korunk számos töredékes versében, vers-sóhajában, szilánkszerű törmelékjében, mintegy az utolsó szó jogán elmondott szavak erejével. „Formiánál a tenger.” Talán Pilinszky János néhány versének töredékességében érezhetünk hasonlót. Szeszélyesen lapozgatva a Márai-kötetben kezdetem figyelni a tengerről szóló mondatokat: milyennek látja? mivel hasonlítja össze? hogyan kíséri végig életét és műfajait a tenger? Mikor lép túl a mindennapi jelentésen? Márai írásaiban, elbeszéléseiben és regényeiben a szereplők elmennek a tengerhez, figyelik a változó színeket, a le- és fölröppenő sirályokat stb. A különösen vallomásos író regényhősei, szereplői is magukban rejtik írójuk vonásait: így legtöbbször ő bújik meg epikus hősei háta mögött. A Bolhapiac novellahőse érzi a tenger „erős, nem kellemetlen szagát”, elkápráztatja a reggeli, majd a későbbi teljes fény. Felkel, megfürdik a tengerben, olvas, a városban ebédel, aztán elutazik. De külön érdekesség az, ahogy a lelkiállapotáról ír: „A tengerhez mindig elfogódottan közeledek...” Figyeli a színeit, hullámveréseit, azt,hogyan „kalapálja a partot.” Közben észreveszi azt, hogy a madarak is olyanok, mint emberek. „Spleen-jük van.” Csapatokban esnek a tenger fölé. Marakodnak, aláhullanak. „Mint az eszelős öngyilkosok, egyetlen sikollyal.” A Sirály című regényében a főhős szeretné még egyszer látni a tengert, sétát tenne Abbázia és Lovrana között. „Sötétzöldnek” vagy „világoskéknek” látja, dühét egy epés emberéhez hasonlítja. A féltékenyek című regényében „a tenger világosszürkén, szenvedőén és tehetetlenül” lapul meg a forróságban. A fény a tenger felől jön, meg a „langyos szagosság” is, mely „kissé a halál szaga is volt.” Másutt meg a tenger szaga az első csókot, Katinka sírját idézi fel egyszerre. Márai hőseinek emlékrétegeit a tenger fogja össze: „a társalgásnak ezt a válfaját csak ők értették.” S amikor az öreg Garren meghal, a „harangszó eláradt a tenger fölött”, a halászok leemelték kalapjukat, keresztet vetettek. A sziget című regényében Márai főhősét, Askenazit elviszi a tengerhez, az Adriához. Ott öli meg a szomszédjában lakó nőt. Különös kontrasztban van a napfény ragyogása, e bergsoni pillanatban, a szigetre hajózva — a korábbi eseményekkel. A tenger most „halványszürke”, a sziget „feketészöld”, s egyszerre, magasabbról, sötét rajzként látja az egészet, a körvonalakat, a „teger szürke hátterét”. Az Idegen emberekben pedig még jobban összefonódik a hős és 90
