Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Lengyel András: A népi-urbánus szembenállásról (Egy szöveggyűjtemény néhány tanulsága)
olyan vonulata a mozgalomnak, mely nagymértékben szembenállt a kormánypolitikával, s törekvéseit nem jellemezte diszkriminatív tendencia. Ezeknél az urbánus kritika nyilvánvalóan valamilyen formában — akárcsak a kihívásra adott válaszként — módosítólag hatott; az egyszerűség kedvéért mondjuk így: javított, csiszolt rajtuk. Kétségtelen viszont, hogy a mozgalom más vonulatai a jobboldaliság valamiféle új változatává váltak. De ez a részleges szétválás, elkülönülés már önmagában is egy belső öntisztulás jele, egyik fázisa volt. S a nemzetközi viszonyok drasztikus, erősen deformáló beavatkozása nélkül ez az öntisztulás alighanem folytatódott volna — ahogy 1944 után föl is lépett a népi tábornak az a személyisége (Bibó István), aki az önkritikát elvégezte. S ugyancsak a fejlődés jele, hogy teljesen bizonyossá vált, a népi mozgalom fő vonulataiban végleg s visszavonhatatlanul levált az ellenforradalmi kurzusról, sőt jelentős mértékben annak ellenzékévé lett. A reformok szükségességének gondolata tehát lassan — sajnos, a kelleténél mindenképpen lassabban, de — beérett. A modern tömegtársadalom valamiféle közép-európai — tehát, sajnos, torzult és felemás — változatának igénye fölváltotta a születésrendi hierarchiára épülő, privilégiumokat körülbástyázó, „alattvalói” helyzetet tartósító világ belenyugvó elfogadását. S ez az igény a társadalom viszonylag széles köreinek gondolkodásába beépült. A mentalitás e történeti változásai nélkül nem lehetett volna olyan demokratikus az 1944 utáni néhány év, amilyen lett, s nem születhettek volna meg Bibó István nagy helyzettisztázó és eszményformáló esszéi sem. Bármily paradox is, ki kell mondani, a századeleji polgári radikalizmus sok kezdeményét — ha némileg eltorzítva, átszínezve is — a népi mozgalom közvetítette el egy szűk rétegnél sokkal szélesebb — s nem csak értelmiségi — körhöz. Az urbánus erőfeszítéseknek tehát — az öndokumentáláson túl — volt bizonyos fejlő- dés-elősegítő, az ellenfél pozícióit átalakító eredménye. Ez adja meg „utóvédharcuk” (Gáspár Zoltán) értelmét, jóllehet útjuk tragédiába torkollott. Az azonban semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül, hogy mind a népiek, mind az urbánusok gondolkodásában az emberi világot „fölépítő”, egyetemes érvényű elvek s a rétegspecifikus önérvényesítéssel együttjáró érzületi elemek szorosan összefonódtak, s nehezen szétválasztható, furcsa amalgámmá kombinálódtak. Az urbánusok ugyan, ahogy Kende Péter írja (Századvég, 1990. 2. sz. 230.), inkább univerzalisták, elvközpontúak voltak, a népiek viszont nemzettudat-érvényesítők. De ez nem fedheti el előlünk, hogy az urbánusok elvei sokkal inkább tekinthetők egy — jogos és érthető — önérvényesítési lehetőség elvi transzformációinak, mint a társadalom bensőleg ellentmondásmentes, igazságos és hatékony szabályozó elveinek. S a nemzetközpontúság is nem csupán önmagában, pőrén, mint egy önmagában érvényesíteni törekvő érzület jelentkezett a népieknél, hanem segédelvekkel társulva. A szó legszorosabb értelmében vett univerzalizmusról, sem itt, sem ott nem lehet beszélni. így azoknak a „lehetséges világoknak” a gondolati fölépítése, ami az írástudók elsődleges feladata, csak részleges és felemás, csonka és torzult formában történt meg. A népi-urbánus vita tanulságai gazdagítóbbak, mint a résztvevők gondolati teljesítményei, a politikai gondolkodást gazdagító explicit „eredményei”. (Az irodalmi művek s némely szaktudományos teljesítmény értéke — mindkét oldalon — más kérdés.) Sőt, az előzmények után azt kell mondanunk, bár sajnálatos, hogy a vita elmérgesedett, s megbontott egy potenciális szolidaritási közösséget, egészében megspórolhatatlan fázisa volt a magyar mentalitás- és eszmetörténetnek. Sajnos, ezeknek a vitáknak a normális, intellektuális keretek között megmaradó végig- harcolása igen hamar megtört, s egy — a korábbi állapothoz képest is — deformált politikai-történeti szituációban lemerevedett. 1938-tól a folyamatosan megszülető, ún. zsidótörvények, majd a náci Németországnak a magyar politikai életre való ránehezedése gyakorlatilag elhallgatta az urbánusokat. Ki elhallgatott, ki emigrációba kényszerült, ki meghalt. Érvelésre a tér, ha egyáltalán nyílott, minimális volt. A deportálások, a gázkamrák pedig rémtörténetté változtatták az ideológiai vitákat. Az ellentétek — kilépve az intellektuális szembesülés köréből — halálszagúak lettek; a holocaust árnyéka mindenre 77
