Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Sándor Iván: A karnevál harmadik napja (A kilencvenegyes esztendő - 4. Az írástudók árulása: ma II.)
metafizikai helyzetekben-történésekben, az új tények olyan gazdagsága az övé, hogy talán az európai Írástudó számára is tud még fogalmakat, megnevezéseket találni. Mindez (legalábbis részben) teoretikus megközelítés. Van azonban egy pont, ahol a teoretikus megközelítés úgyanúgy eltorlaszolódik, mint az etikai út. Éppen az indulásnál. Ám ha az erkölcs kevés, az elv sem elegendő. Akkor mi marad? Ez az, amit harmadjára mondanék: ahogy a műveket a látomások hívják elő, (még nagy fizikusok és matematikusok is azt mondják, hogy a tudomány korszakos felfedezéseinek kiindulópontjai is a pillanatnyi megvilágosodások), nos az írástudói felelősség őrzésének is egyedüli reménye, ha mint az alkotás alapja születik meg. Ez nem egyenlő a hittel, az etikával, az esztétikai közelítéssel. Nem egyenlő, bár a rokonság tagadhatatlan. Mégis inkább az (evangéliumit és apokaliptikust együtt jelentő) teremtő gesztusra emlékeztet: az írástudó felelőssége, mint látomás, ami nélkül nincs kiindulás az esztétikailag, teoretikusan értékelhető alkotás felé. Az írástudó felelőssége, mint „önzősége”, hogy még létrehozzon (írjon) valamit. De, életét felelősségtana jegyében leélő barátom mondja: volna mondanivalóm, csakhogy már nincs kedvem megírni. Ki ne érezne ma valami ehhez hasonlót? Ki ne érezné, hogy nem sok kedve van abban az Európában élni, ami felé megyünk? A látomás még megjelenik, ám az írástudó már nem indul el a dolgok mélyéről kibontható új fogalmak megnevezésére? Nemcsak az én nemzedékemre és az előttem járókra áll ez; úgy látom, az új nemzedékek képviselőire is. Itt tartunk. És innen fogunk továbbhaladni. Minden kiölhető, elsorvasztható. A látomások mégis elpusztíthatatlanok. 1991. április ( Folytatjuk) 41
