Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Gál Sándor: Jelentés a folyónak (regényrészlet)
Denevér surrogó röpte éri az akácfa érett lombját. Feszülő, bársony szárnyai a feketeségben eveznek. „Halottnak halott a barátja ...” Lábrakelnek a rémségek. Bent és kint. A falu éjszakájában csakúgy, mint nappalaiban. Külső és belső rémségek keresztezik egymást. A tetők leégett emléke felemelkedik és eltakarja a csillagos eget. A temetőben a gesztenyék felett szél mozdul. Még nem jelölték ki, de ott van egy emlékmű helye, amely befogadja azokat, akik soha nem térnek vissza ebbe az éjszakába. Szőke Sándorné, született Szabó Sára dédunokáját, a kicsi Andrást elaltatja. Mesét mond. A rókáról és a farkasról, a kiskakas gyémánt félkrajcárjáról, a molnár szürke lováról, és a kis tyúkocskáról. Andráska csendben hallgatja a szüle rekedtes hangját, s a hang mögül előszivárgó mesevilágot. Majd mindegyik mesét ismeri már, hiszen számtalanszor hallotta, de jó így újrahallgatni mindegyiket, félig lehunyt szemmel, jó így hallgatni a szülét, aki egyre feketébb és egyre vénebb. S akinek fogatlan szájából előcsordogál a mese csodás patakja. „Égszakadás, földindulás, a fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás, szaladj te is pajtás.” És a róka is velük szaladt. Verembe estek, megéheztek. Itt a róka mondja a verset: „Farkas-barkas jaj be szép, Róka-bóka az is szép, Őzöm-bözöm az is szép, Kakas-bakas az is szép, Tyúkom-búkom jaj be rút!” S megették a tyúkot. De ahogy felébredtek, megint csak éhesek voltak. Felállt a róka és újra rákezd- te: „Farkas-barkas jaj be szép ...” A mese fonala összeköti a holdat és a csillagokat. Ezüst fény, ezüst csend, amelyben arany almákat teremnek a mesebeli almafák. Andráska figyeli a csilin- gelésüket, jó mélyre elraktározza magában a hangokat, hogy bármikor elővehesse, ha a szüle nem is ülhet már az ágya szélére. S ahogy lassan elalszik, tovább álmodja a meséket. Óriások és tündérek között jár, elér az Óperenciás tenger szélére, az üveghegy titokzatos tetejéről néz le a rézerdőre és a kacsalábon forgó várat sarkának egyetlen dobbantásával megállítja, s úgy sétál fel az aranylépcső- kön, mintha ő lenne a legkisebb királyfi. S arra sem ébred fel, amikor az apja részegen betántorog a konyhába és ruhástól veti magát az ágyra. Éjszaka van. Éjszaka az alvók és a virrasztók felett. Éjszaka van Európa felett. Nehéz, hallgató éjszaka. S amikor megvirrad, lecsapnak a dobverők a dobra. Pramparra, pramparra, tramtta ta. A kisbíró hátát a dob szíja púpossá nyomorította. Veri a rézpántra feszített kecskebőrt, üti, s a dob szíja közé szorított fehér papírlapról hivatalos közleményt olvas fel a tér közepén állva. „Közhírré tétetik...” 27
