Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 7. szám - Zalán Tibor: Mos, főz, vasal, takarít, iszik, ledől (élettörmelék)
egy telefont elintézni, legfeljebb telefonon intézni el egy ügyet), na, a lényeg, hogy amikor lemennék az utcára, azok a pofátlan kis kurvák az ablakból bámulnák, ahogy beszállok a fehér dízelmercibe, pá kis dögök, pá. Csak azoknak a fasziknak, akik eljöhetnének értem, feleségük van, meg két-három gyerekük, meg felelős beosztásuk, adnak arra, hogy ne hozzák össze őket holmi öregedő elvált nőkkel, lásd szerénységemet... a jó kurva anyjukat, mindjárt elbőgöm magamat, rohadjatok meg, rohadjatok meg, rohadjatok meg, mind, mind, férfiak, nők, gyerekek . . . hű, de gonosz vagyok, a betyár szentségit! Ennyit tesz, ha egy nő nincs jól karbantartva. Karban tartva. Dédelgetve, cirógatva. Megbaszva. Másról szól olyankor a világ. Az ember bőre. A pórusai beszélnek helyette. Valaki kéne. Kéne a fenének! (iszik) Egészségedre! Csűsz. Ez finom volt. Lassú kortyokban, te majom, úgy lehet élvezni az ízét. Élvezni, mindig csak élvezni. Kislányom, nem iszol te túl sokat? Anyuuuu, tudod, hogy utálom a borszagot! Akkor szagold édes fiacskám . . . Miért ne mondjam ki? Különben sem iszom túl sokat, s hogy én mennyit iszom, az éppen úgy nem tartozik rátok, mint ahogy sokminden egyéb nem tartozik rátok, kezdve azzal, hogy takarodjatok a fenébe az összes megjegyzésetekkel, mert nem érdekel az álszent rohadt dumátok, ha már elbasztátok az életemet, igen, ti, éppen ti, mit bámultok most, mint akik kettőig nem tudnak számolni, éppen ti, gyönyörűségeim, és most kuss van, annyit iszom, amennyi belémfér, tudomásul vettük? Kuss van, kuss! senkinek nincs többé belepofázni az életembe . . . nem bőgök, csak szeretnétek, hogy bőgjek, rohadtak, azt szeretnétek, mi, hogy bőgjek, de abból nem esztek, és abból sem esztek többé, amit én főzök, mert nem fogok főzni, kész, én nem rohadok el a konyhában csak azért, hogy a kisfiam a retkesnyakú csöveskurváival zabálni tudjon éjjelente, meg hogy az anyám nappal besurranjon és utána kritizálgassa, amit befalt a hűtőszekrényemből, kurva jó az is, nem, onnan tudom, hogy van anyám is, hogy rájár a kajámra, mint egy patkány, na jó, legyen egér, gyermeki szeretet, meg miegymás, de hát irigy és lusta és gonosz öregasszony lett belőled, mama, leskelődsz utánam, de semmiben, semmiben nem segítesz, nem is segítettél soha, nem tetted egyszer sem tisztába az unokádat, akiből, megjegyzem, egy szaralak lett, hiába küszködtem vele tizenhat évig, egy rohadék, élősködő, egy . . . kifulladtam. Csak egyszer el tudnám ezt így mondani nekik. Egyszerre persze. Leültetném őket egymás mellé, na, erre a nagy gondolatra inni kell, isten-isten, drágám, szóval, leültetném őket ide, egymás mellé, velem szembe, s a pofájukba fröcskölnék mindent, amit eddig elhallgattam. Hogy hazugság az, hogy az embernek szeretni kell az anyját, meg hogy szeretni kell a gyerekét. Ugyan, miért kéne szeretni egy boszorkányt és egy parazitát? Két seggdugasz. Kész, szép kis család. De ki tudta mérni nekem az istenke az örömöket! Hogy eszem annak a lelkét is. Ne vegyem a számra hiába isten nevét? Hát mit tegyek, ha mindig csak hiába veszem? Akár imádkozom, akár nem, eddig csak kicseszett velem e fentebb megnevezett illető. Na ne játszd a szentet édesem, mert belehalok a röhögésbe. Minden esetre, ha visszavonnám is, amit az előbb mondtam, el kell ismernetek, hogy két herét szabadított rám. Mert például, nem lehetett volna, hogy helyettetek egy rendes, férjet kapok? Vagy kettőt. Egyik 15
