Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Gazda József: Szerettük, felneveltük (A gyermek helye a régi típusú falusi családban)
korcsmárosnak volt a leánya, s jó hozománnyal ment, de édesapámnak nem szólott a keze alá. RJ: Amíg él, az öreg a legtekintélyesebb. Aztán: az öregasszony. Ahol nem vetették alá magukat az öregek akaratának a fiatalok, ott nehéz élet várt rájuk. Az öregek támogatása nélkül csak kínosan-keservesen tudtak megkapaszkodni az életben. BSM: Nem vót ami kellett, met neki az apjáék nem adtak. Hol ültünk egy ágyacska, deszkából, két deszkácska téve, s ott háltunk mind a ketten. Nehezen éltünk. Met azon a nyáron nagy szecseta (szárazság) vót, mikor elmentem én utánna. Vótak az apjáék, vót annyi pujik (kukoricájuk), vót ezer kiló, de nekünk nem adtak. Én el vótam menve utána, nagy hasval mentem, s kapáltam. Nem vót mit együnk. Vagy három esztendőt ültünk nekezsiltan. Osztánd jobbacskábban éltünk, de addig három esztendőt nehezen. Az ő apjáéknak vót, jól vótak, vót mindenféléjük, s nem adtak semmit neki. Nem adtak az ő gyermekiknek. .. A nagycsalád — ahogy a megcsaládosodott fiáknak közös erővel házat tudtak építeni, széttagolódott. Az öreg szülőkkel rendszerint az idősebb fiú családja maradt. RJ: Mikor csináltak házat, külön mentek. Egyik lakott alól, a másik felöl. Ketten elmentek le a Hóstába, odamentek vőnek, odavitte őket az apósunk. DFE: Attól függ, egy füttőre mennek-e. Met mü es úgy vótunk. Apósomék laktak itt, én pedig ott, az én uram ödejött hozzánk, mert nekem édesapám meghalt augusztusban, s a fiútestvérem októberben ment katonának. Volt égy leány testvérem még otthon, reám maradt a jó gazdaság, s a máskettőnek es a része, met mán meg vótunk osztozva édesapám halálakor. Nahát mit csináljunk, mit csináljunk, udvarolt az uram nekem, s mondom, hogy most mán szakítunk, amíg Tamás haza nem jő. Azt mondja: idejövök én! Akkor idejössz. De nem közösítünk senkivel, mindenkinek a magáé külön marad, hogy mikor hazajőnek, tudjunk tiszta képet mutatni. Úgy es vót, másfél esztendeig dolgoztunk, a miénkét hazahoztuk ide, mét akkor tudtuk, hogy jő haza, ide hazahoztuk, az övékét odahoztuk, gabonát, mindent, az övéké maradt itt a csűrben. így szépen mű a nagyszobát megüríttettük, az öregek ideköltöztek, mi odaköltöztünk, ott laktunk. Ugye mindenki tudta, hogy ez a főd az övé, a másik a másiké, mindenki az ő fődjinek a terhét viselte. De azét együtt dolgoztunk mi. Ebédet együtt ettünk, reggelit, vacsorát külön. Apósom 14 év után osztán meghalt, anyósom 23 évre. De ő es 83 éves vót. Még a 80. évibe es jött velünk a mezőre. RJ: Kilencen vótunk. Öcsém s a felesége két gyermekkel, én s a feleségem, s egy gyermekünk, az hét, s édesapám, édesanyám. Akkor én külön mentem... Azt mondta anyósom, mikor ő gyermek volt, tizennyolcán voltak a házban. De az asztalnál nem ültek soha a gyerekek. Úgy ettek, hogy egy tálból. Körülülték ... PBR: Elvitt haza hozzája. Ott együtt a zanyja, a zapja, vót öccse, húgai vótak. Vótunk szokan, vótunk vagy tizend a házba. Sz csak egy odájácska (szobácska) vót... Eladódtam őszvei, sz azután a nyáron ültem külön. Nem méggültem a vénekvel együtt. Hoztam a tátától ezt a zesztrét (kelengyét). Vót gyepű (gyapjú) isz, vót kender isz, vót serge isz, párnák vótak, sz illienek, ne, több lenserek vótak, gyepűből sánva. Mámá sánta a zesztré- met. Ő sánta, ő szőtte, ő szőtt mindent. „Mind, megszültem, ahányat az Isten adott” A régi család eszménye a sok gyermek volt. Ennek oka részben a tudatlanság — nem tudtak védekezni a gyermekek ellen —, részben a vallásosság. Bűnnek tartották nem vállalni a gyermeket. Hogy mégis megmaradt a természetes egyensúly a fiatalok és idősek között, annak oka a nagymérvű gyermekhalandóság volt. Szí: Itt születtem, még apám is, nagyapám is, kinn a mezőn. Régebben a szegény embernek nem vót helye a faluban. Mert a gazdák mind sajátították el, vették el. Osztnán azén szüleim kimentek a tanyába. Odahúzódtak. Szegény emberek vótak, s nem vót helyik nekik a faluban. Mik vótunk kilencen testvérek, mind ott születtünk. S letelepedtünk mi 47
