Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Alföldy Jenő: Irodalmunk szertartásmestere (Fodor András: Szülöttem föld)
Irodalmunk szertartásmestere (Fodor András: Szülöttem föld) Cikkgyűjteménye jelent meg a Szépirodalminál Fodor Andrásnak: a veretes-szép című Szülöttem föld. Ilyen tanulmánykötetet adtak ki sokáig mindenfajta szorosabb műfaji meghatározás nélkül azoktól, akik rangot vívtak ki maguknak irodalmunkban. Memoárjegyzetek, naplórészletek, műhelyvallomások, verselemzések, esszéisztikus könyvrecenziók, portrérajzok magyar és külföldi mesterekről, pályatársi köszöntők, búcsúztatók és közös riportbeszélgetések megbecsült írótársakkal. Irodalmunknak kialakult egyféle szertartása, mely a régi kávéházak és vidéki kúriák, présházak hangulatát hivatott pótolni az írószövetségi klubokban, az erre kijelölt elegáns irodalmi presszókban, tévé- és rádióstúdiókban, színházi pódiumokon. Lehetne vitatkozni rajta, vajon ezek a keretek pótolják-e a régieket, s egyáltalán, lehetséges-e mesterségesen pótolni azt, ami spontán volt, s amit a politikai hatalom erőszakkal szüntetett meg. A szándék mindenképp nemes, és most, amikor gazdasági okokból fenyegeti a veszély irodalmunk egész intézményrendszerét, s egyet-mást az idő is kikezdett belőle — nagy kérdés, hogyan lesz tovább, találkozhatnak- e még az írók a közönségükkel, egymással, más műfajok jeleseivel, mindenekelőtt a versmondókként föllépő színművészekkel, és indokoltnak tetszik némi elégikus hangvétel. Kérdés, lesz- nek-e még ilyen tanulmánykönyvek. Indokolttá teszi ezt az elégikus hangulatot az is, hogy Fodor András évtizedeken keresztül az első számú reprezentáns személyiség irodalmi életünkben, egyúttal afféle utolsó bölény, akinek bizonyára nem lesz utódja. Hol teremne még egy ilyen férfiú, aki saját írói munkájával egyenlő részt szentel másokénak, a költői utánpótlástól az öregekig, a hazai kapcsolatoktól a külföldiekig? Hol teremhet még valaki, aki hivatásos közvetítő egyéniség, aki a költészet, a zene és a képzőművészet közt is testvéri viszonyokat tart fenn, és meg is szervezi ehhez a társasági föltételeket? Egész tanulmánykötete a reprezentációt s az irodalomnak celebrált szertartást részesíti előnyben az önkifejezéssel és az ismeretgyűjtéssel szemben. Akkor is, ha minden írásában jelen van, akkor is, ha személyes naplót ír vagy saját pályaemlékeit beszéli el. Bocsánat az agyonkoptatott hasonlatért, de róla igazán elmondhatom, hogy mint a reneszánsz festők, ő is odafesti a csoportkép- vagy tömegjelenet sarkába az önarcképét. Ezek a csoportképek és tumultuózus események irodalomtörténeti jelentőségűek — nagy nevek, ismert nevek gyűjteményei, és Fodor András mindig ott van. Ott van a felavatáson, a megnyitón, a kerek számú évfordulón, a búcsúztatáson. És ott van — lehet, hogy ez kevésbé igazolja a reprezentációs szerepet, mégis úgy vélem, ez a fontosabb — az irodalom köznapjaiban. A nagy művek közelében, az értékek atmoszférájában. Zavarba jönnék, ha választanom kellene két fő jellemzője közül. Az egyik a nagyra hivatott ember ambíciója, a másik az alázat. Az derül ki minden megnyilatkozásából, hogy végtelenül nagy fontosságot tulajdonít saját jelenlétének a csoportképeken — ugyanakkor nem önmagát állítja előtérbe, hanem másokat. Ez az ő különössége, ambíció és alázat páratlan egysége. Talán egy újabb hasonlattal tudnám ezt megértetni. A spiritiszta szeánszokon — bevallom, ezt nem gyakorlatból, csupán leírásokból tudom — a médium ugyanolyan lényeges személy, mint a szeánsz vezetője, vagy mint a megidézett szellem, akivel a közönség a varázsló és az általa megfelelő állapotba hozott médium segítségével érintkezésbe lép. Fodor András a médium az előhívott szellem és a közönség között. Ez más esszéistáról is elmondható — de az ő specifikuma az, hogy a szokásosnál jobban az emlékezetünkben marad a médium személye, s nemcsak az írásokban megjelenő Veres Péter, Keresztury Dezső, Takáts Gyula, Bartók Béla, Demény János, Lator László vagy Colin Mason arcképe vésődik agyunkba. Kivételes fontossága lesz annak, hogy milyen személyes relációban van az említettekkel vagy azok műveivel. Fontos információkhoz jutunk így Fodor András költészetéről, illetve arról, miként látja saját verseit a költő. íme egy jellemző passzusa: „Egyébként, többen megállapították, alkatilag inkább az angol költőkhöz állok közelebb. Mindez éppen akkortájban derült ki először, amikor a Válasz folyóirat 1947. januári számában a Fazekas László által fordított és ismertetett Új angol költők publikációiban W. H. Auden két versével találkoztam. Fölszisszentem: »íme, az én költőm!« Beszédszerű, száraz hanghordozásából a kihívó nyíltság és bátorság friss levegője csapott meg. A bevezető jegyzet mentegető szavait méltatásként olvastam: »Auden soraiban a mondatok valósággal prózába süllyednek. A versek darócruhában járnak, a kifejezések a hétköznapi nyelvből valók«.” Másutt, a Rózewicz-esszében ezt olvasom: „Saját verseimben ekkor és a továbbiakban valamiféle súlyosabb egyszerűségre törekedtem, s a jó értelemben vett prózaiság, a pátosz nélküli konkrétság rokon hangjait véltem kihallani Ró- zewicz soraiból.” Az Audenról mondottakkal 85
