Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 1. szám - Tüskés Tibor: A parabola-novella (Mészöly Miklós: Az árnyék)
Tüskés Tibor A parabola-novella* Mészöly Miklós: Az árnyék j.gen tisztes értékekkel rendelkező hagyománya van nálunk annak a prózaírói magatartásnak, amelynek legrangosabb mestereit Eötvösben, Jókaiban, Mikszáthban, Móricz Zsigmondban látjuk. Ennek az irodalomnak a hatása, varázslata mindaddig tart, amíg az olvasó nem kezd el gondolkodni: szép, szép, de bizonyára lehetséges egy másfajta, talán nem ilyen „életes”, nem ilyen vonzó, nem ilyen valóságközeli ábrázolás, szépprózaeszmény is, amely az emberben nem a cselekvő, inkább a töprengő, gondolkodó lényt akarja megragadni. Egy olyan próza, amely nem az élőbeszéd közvetlenségével, hanem a tanulmány, az esszé elmélyültségével, „elvontságával” tartja a rokonságot, amely a élet horizontális ábrázolása helyett az emberi lélek örvényeinek föltérképezésére tesz kísérletet, amely nem érdekes, vonzó vagy taszító figurák és lebilincselő történetek megalkotására törekszik, hanem a jelenségek rejtett összefüggését, az ember életérzését, lét- és világérzékelését akarja föltárni, amelyet röviden intellektuális prózának nevezhetünk, s amelynek mestereit Kemény Zsigmondban, Csáth Gézában, Kosztolányiban, Krúdyban, Gelléri Andor Endrében tisztelhetjük. A magyar epika hagyományait, korábbi prózafogalmunk határait ebben az irányban tágítja, fejleszti tovább, s a magyar szépprózát a modern európai — főként a francia újregény, elsősorban a Camus nevével jelzett — prózairodalom értékeihez közelíti, zárkóztatja föl Mészöly Miklós. Művészetfölfogása túllép a hagyományos realizmusfogalmon, elhárít minden elképzelést, hasonlítani akarást, a valóság „tükrözését”, idegen tőle minden leegyszerűsítés, prekoncepció, pedagógiai szándék, a valóság „tipizálása”. Nem rangsorol, nem mondja, hogy amire törekszik, jobb vagy rosszabb, több vagy kevesebb a hagyományos realizmusfölfogásnál, egyszerűen mást ad. Mészöly a „vállalt függetlenség”, az „elkötelezett szabadság” híve. „Eddig — egy célkitűzésekhez formált valóságot jártunk körül, realizmusként. . . egyszerűsítő elhagyásokkal, ráfogásokkal éltünk.” Most mást kell az írónak tennie. Külső elvárások helyett lelkének belső parancsára hallgasson. Ez az irodalom nem hasonlítani akar valamihez, hanem maga hozza létre, teremti meg autonóm törvényeit. Mészöly lemond a valóság stilizálásáról, áttekinthetőbbé tételéről, az előítéletekről. Tudomásul veszi, hogy a világ titkokkal, abszurd elemekkel van tele, a valóság megismerhetőségének nincsenek határai, a tények többértelműek. Első elbeszéléskötete, a Vadludak (1948) után hosszú évekig csak meséket publikálhat (Hétalvó puttonyocska, 1955); új novelláskötete, a Sötét jelek 1957-ben lát napvilágot. Újabb tíz év telik el, amikor első regényei (Az atléta halála, 1966; Saulus, 1968), drámái (Az ablakmosó, Bunker, 1979) és elbeszélései (Jelentés öt egérről, 1967) újból megjelennek. Mészöly a széppróza mindkét műfajában, az elbeszélésben (Alakulások, 1975) és a regényben (Film, 1976) jelentősei alkotott. Szépprózai életműve mellett a hetvenes években fölerősödik nála az esszé műfaja (A tágasság iskolája, 1977; Érintések, 1980; A pille * Tüskés Tibor írásának közlésével köszöntjük a 70 éves Mészöly Miklóst (A szerk.) 33
