Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 5. szám - Töttös Gábor: A távirat
csiklandozta a hóié hidege, s miközben a patak szélén kapaszkodó akácok közé nézett, csendben az elő-előcsillanó vízbe hullatta az aznapi verset: „fekete kopottban szorítja fogótlan retiküljét néma a nagy zajú este után ha írja a hosszú táviratot összenevetnek a háta mögött könnye a hóból olvad elő ki az aki érti ki az aki látja ki az aki félti ha látja, hogy itt ez a nő”. 5 „Te jó ég!”, gondolta, „hány óra lehet már? Mit kapok én otthon?!”, de nem volt ereje sietni. Néhány lépés után vette csak észre a kiszűrődő fényt, amely a zsalugátereken keresztül szökött az utcára. „Ki lakhat itt?”, töprengett maga elé suttogva a szavakat, miközben felkapaszkodott a ház padkájára és belesett a résen. „Jé, Oreszt bácsi”, lepődött meg, hogy itt találja, hiszen nem értette, mikor kerülték el egymást. Az öreg valami furcsa lemezjátszóval babrált, „biztosan egy csavart húz meg rajta”, vélte, mert éppen eltakarta a kopott hálóköntös a szerkezetet. Oreszt bácsi megfontoltan a könyvespolchoz lépkedett, levett egy lemezt, lefújta róla a rárakódott port. Óvatosan kivette tokjából a fénylő fekete barázdákat bámulva, finom, puha flanellel megtörülgette, rozzant foteljébe telepedett. Egy szál Symphonia cigarettát emelt ki az ezüstös-sárgás dózniból, s hosszan elnézve a sercenő gyufa lángját, rágyújtott. Mélyet szívott a cigarettából, s a tüdőből hatalmas örvénnyel áramló füstöt a kis lámpa felé fújta, miközben lassan ráengedte a lemezre a tűt. A régi zenekar sercegett, kattogott, mintha csak távoli lövések kísérnék, de megszólalt a dal: „Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgyse tudsz, mert sorsunk nekünk, vagy végzetünk . . 33
