Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1991 / 1. szám - Szikra János: Az Éden emléke (Metszetek; Fejem lehajtom; Fonák öröklét; Eretnek sóhaj; Szantorini; Kék, fehér; Náxosz; Az a Nap, az a Csillag; Aranyág; Ujjlenyomat; Itt maradok, mert hazajöttem; Pőrén és bőgve; Sirató; Szigony; Nem nézek vissza; Tangó) versciklus

Az elvesztett Éden emlékét, a szél horzsolását mellemen, kiégett ligeteid egykori zöldjét, mely zölddel integet annak, ki látta tikkadtan legelő szamaraidat, homokká-örölt márvány fövenyeden a lebegő,

csalános medúza-mezőket,

Ízlelte sivatagi aszúd s azóta véres az ajka, mert újra vérre szomjazik — hazaviszem

hazulról hozott szomjamat, a tenger hajnali szopránját fülemben, szememben a szerelem megismételhetetlen testmozdulatait, nyelvemen az ízlelőbimbókat polgárháborúba kergető sót, orromban ánizspálinkád illatát, mészkőhegyeid s napozó lányaid érintésétől borzongó tenyerem megkövesedett ujjlenyomatát.

Itt maradok, mert hazajöttem

Hanyatt a csillagok alatt, hol lassan a Göncöl elforog, hanyatt a délben Náxosz homokján, habfehér kövek s bronz női emlők közt, hol leánder folyik a földre s szőlő delel a tetőn,

Istenem, anyám, talán most boldog vagyok.

Víz alól csillámló kagylóhéj,

kinyílik újra a múltam,

minden emléke villámfényben ragyog,

halálos bűneimet is

tiszta szívvel vállalom,

mert bűntelen,

mert megérinthetetlen vagyok.

Kinyílok újra a sorsnak szándéktalanul, halálnak feszülő mellel védtelen, verje csak, horzsolja véresre