Forrás, 1991 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1991 / 4. szám - Kilencven éve született Németh László - Kántor Lajos: Csehszlovákiai magyar költők 1919-1989 (Szélén az országútnak)
(kinek hogy tetszik) — én az amúgy is enyhén riportos köteteim helyett mást választottam volna. Például az antológiazáró, 1989-es keltezésű versből (Barak László: Hazakép): „a részt osztani egészre”. Hogy miért a (megkésett) tanács, azt próbálom itt, e fontos kötet alapján, kifejteni. Szubjektív megközelítés A rész és az egész viszonyát — felvidéki, azaz csehszlovákiai magyar vonatkozásban — nem 1989. december 29-étől számítva mérlegelem, de a „forradalmas év” utolsó napjai, utolsó órái felerősítették bennem a tartozás és összetartozás érzését. Dobos László és Zalabai Zsigmond jelentkezett ezen a napon, kevéssel éjfél előtt; a Romániába érkező (újabb) segélyszállítmány kísérőiként jöttek, szóban és tettben is kifejezni együttérzésüket a kolozsvári magyar írókkal, az együ- vétartozás tudatát ezúttal cukorban-sóban- tejporban fogalmazva. Az utazás akkoriban még korántsem volt veszélytelen, a téli autóbuszozás mellett a fenyegető „golyó-meleg” igazán nem jelentett érvet. A barátság volt az egyetlen melegítő az éjszakában. E látszólag prózai emlék mögül régebbi, közvetlenebbül lírai, költészeti kötésű emlékek is feltolulnak az utóbbi harminc év találkozásaiból. 1959 nyarán kezdő Korunk-szerkesztőként, én is busszal — de csak kiránduló-autóbusszal — jártam először Csehszlovákiában. A véletlen úgy hozta, hogy Kányádi Sándorékkal együtt mehettem, s így együtt szerveztük meg turistautunk első állomásán, Pozsonyban a késő esti, éjszakába nyúló sétát — Petőfi szobrának keresésében. Az első közvetlen leckéket csehszlovákiai magyar nemzetiségtörténetből ott kaptam költő kísérőnktől, Bábi Tibortól. (Ha jól emlékszem, akkor épp le volt döntve a parkbeli Petőfi-szobor.) A hatvanas-hetvenes években többször visszatértem „Bratislavába” (amely szót én magyarul sosem tudtam kiejteni, de leírni sem), főként az Irodalmi Szemle házatájára, még Dobos és Tő- zsér Árpád, majd Duba Gyula szerkesztői idejében; már nem jártunk ki a parkba beszélgetni, s ha nem a szerkesztőségben, hát Tőzsér Árpád agglegényi garzonjában, majd családi környezetben a tömbházlakásban panaszkodtuk ki magunkat, beszéltük meg az irodalom soros eseményeit. Egyszer-kétszer idehaza, Kolozsvárt folytattuk az eszmecserét; emlékszem egy nyári (őszi?) délutánra, még főtéri szerkesztőségi szobánkban, az egyik asztalon ott ült Lászlóffy Aladár, s talán Szilágyi Domokos is jelen volt a beszélgetésen. Teljes listát persze nem akarok, nem is tudok most összeállítani (egyszer lehet, hogy előkerül a román Securitate vagy csehszlovákiai — cseh és szlovák? — megfelelője valamelyik irattárából), de ide jegyzem 1969. decemberi (már nem első) együttlétünket Duray Miklóssal egy fütet- len pozsonyi bárban. Svoboda, Husák és néhány hasonló ínyencség volt a téma, miközben maradék honoráriumomból vacsoráztunk (én voltam a meghívó s egyben a gazdagabb már — 1968 augusztusa után több mint egy évvel, lengyelországi írószövetségi útról hazatérőben), s néztük a nálunk is jobban fázó táncosnőt. Aztán jártam olyankor is Pozsonyban, amikor Durayt legfeljebb „beszélőn” lehetett volna meglátogatni, s bizony régi barátok, kollégák még a rá vonatkozó általánosabb kérdést is féltek meghallani. Aztán 1990 tavaszán összehozott a sors Keszthelyen az eddig csupán könyveiből ismert Cselényi Lászlóval — az évtizede (?) nem látott Duray Miklós asztalánál. . . Nem folytatom a „forrás-feltárást” sem az én térképemen sajnos jóval szegényesebb Kassával, a Sarlós-nemzedékbeli Nagyidaival, nyugatabbra és délebbre (Újvidéken, majd Bécsben, majd Tokajban és Debrecenben) Monoszlóy Dezsővel, sem a nálam jóval fiatalabbakkal, Tóth Lászlóékkal. De épp e kötet olvasása közben nem hagyhatom említetlenül a csak irodalom- és sajtótörténeti (nyomtatványbeli) — ám a Korunk ról lévén szó, mégis személyesebb — ismertségeket, például Forbáth Imrével, Morvay Gyulával (vele, úgy emlékszem, egyszer levelet váltottam) vagy Szalatnay Rezsővel (akit egyszer Budapesten, az Egyetemi Könyvtár igazgatói szobájában kerestem föl — és aki itt, a Szélén az országúinak lapjain nem mint versenyíró, hanem mint egy vers címzettje szerepel). Fábryt én csak A vádlott megszólal szerzőjeként tudom személyes élményeim közé sorolni — ez azonban igencsak erős kötésnek számít, és gondolom, szintén ide vág, a szubjektív megközelítés része. Mint ahogy az a „prágai tavasz” és nyár meg szlovákiai kísérőjelenségeinek közvetlen (1968-as és későbbi) hatása a mi életünkre. Ha akarnám sem tudnám tehát rejteni elfogultságomat, érdekeltségemet az antológia és mögöttes területei ügyében. Az elmúlt év ezt még nyilvánvalóbbá tette, s az 1990-es debreceni irodalmi napokon — elsősorban a napirenden szereplő tárgy, a romániai magyar irodalom kapcsán — többen is kifejtettük vagy legalább jeleztük véleményünket, hogy az eddig használt kategóriákat, jelentés-, illetve érvényességi körüket újra kell gondolni, és most, amikor végre szabadon beszélhetünk erről, a részről egyre inkább az egészre kell áttennünk a hangsúlyt. Nem úgy persze, hogy kevesebbet törődünk a romániai vagy a csehszlovákiai, jugoszláviai, kárpátaljai magyarság irodalmával, hanem (a regionalizmu- sok fölé emelkedve) a kérdések reálisabb és a lényegre figyelő megközelítésével — nem utolsósorban a mérték megtalálásával és (lehetőleg) elfogulatlan érvényesítésével. 91
